Vágjunk mindjárt a közepébe egy erős képpel. Meg egy gyönyörű galériával:
„Decemberben dél felé, ha kinézek az ablakon, vagy kimegyek a teraszra, ezt a képet látom” – mondta Aira. A korábban szállodaigazgatóként dolgozó finn nő szerint ez csodálatos. A távolban mintha fel akarna kelni a nap, de képtelen rá. A Muonio környékén élők évente 30-35 napig élnek úgy, hogy ebben az időszakban egyáltalán nem látják a napot.
Cserébe ott van nekünk a nyár, amikor az éjféli nap úgy tűz be a szoba ablakán, mintha délután kettő lenne”
– nevet a házigazda. „Melyik a rosszabb?” – teszem fel a kérdést. Megegyezünk abban, hogy a nyári „örök” világosságot sokkal nehezebb elviselni, mint a hosszú téli sötétséget. Utóbbit biológiailag könnyebben viseli az ember.
De a tél mellett ott van még a rúska, azaz az őszi időszak, amikor csodálatos változáson megy keresztül a természet.
A négy hétig tartó őszben előbb sárgává, majd vörössé válnak a fák levelei, hogy október elején minden elcsendesedjen és megdermedjen.
Az október közepétől november elejéig tartó napokban Lappföld kifejezetten „csúnya” lesz, köd üli meg a tájat, sokat esik az eső, miközben a nappalok rohamosan rövidülnek. Normális esetben november elején leesik az első hó, onnantól kezdve májusig a tél veszi át a főszerepet.
Újságíróként persze arra is kíváncsi voltam, hogy az utóbbi időben mi volt errefelé az a hír, ami mindenkit meghökkentett. A történet egy Kínából érkezett turistacsoporttal kapcsolatos, amely annak reményében utazott Finnország északi részébe, hogy gyönyörködhet az északi fény sejtelmes játékában.
Csakhogy az aurora borealis nem megrendelésre mutatja meg magát.
Ahogy teltek a napok és sorjáztak egymás után a felhős éjszakák, az ázsiaiak egyre idegesebbek és türelmetlenebbek lettek.
Mígnem elérkezett a búcsúest, de a sarki fény akkor sem akart megjelenni. „Nekünk nem ezt ígérték” felkiáltással a kínaiak akkora botrányt csaptak, hogy csak a helyi rendőrség emberei tudták őket megnyugtatni. A hatóságot a teljesen megrettent idegenvezetők hívták ki. Viccesen hangzik, de a rendőrségnek kellett elmagyaráznia, hogy a természeti jelenségeket nem lehet csak úgy megrendelni. Még pénzért sem.
„Ez a történet napokig benne volt az újságokban” – mondta Aira Luhtaanmäki. Amúgy az élet errefelé ennél sokkal nyugalmasabb, a lappföldi szenzációk a világ más országaiban a mínuszos hírek közé sem kerülnének be a lapokban. Ekkora balhé legutóbb 2011 novemberében volt, amikor „megőrült” a lappföldi időjárás.
Hat évvel ezelőtt az első hó december 10-én esett le, így a novemberre tervezett téli programokat törölni kellett.
Több ezer látogató és az alpesisí-világkupa valamennyi indulója és nézője hoppon maradt. Pénzüket visszakövetelő emberek verték a szállodai recepciók pultjait, mert a szakadó esőben és az egyre hosszabbodó sötétségben semmit sem láttak abból, amiért eljöttek Lappföldre.
Európának ebben a szegletében szinte mindent az időjárás határoz meg. „Azok az emberek, akik nem itt születtek, el sem tudják képzelni, hogy lehet itt élni, én pedig igazat adok nekik, mert ez tényleg megszokhatatlannak tűnik” – mondja vendéglátóm. Aira férjének amúgy lételeme a tél. Hannu ugyanis autótesztelő. Ez a munka abból áll, hogy a különféle autógyárak által északra küldött kocsikat kell vezetnie.
Itt nincs pardon, kegyelem, a legzordabb, legsötétebb téli napokon is le kell vezetni a napi 230-250 kilométert.
A gyártó ugyanis azt várja, hogy a speciális téli körülmények közepette derüljön ki minden a kocsiról.
„A Mercedes azok után nyugodtan kiírhatja a kocsira, hogy télálló, ha a jármű túl van a lappföldi tesztelésen. Ennél télibb körülményeket ugyanis mesterségesen sem lehetne előidézni” – mesélte Hannu Luhtaanmäki, aki imádja ezt a munkát.
Azt viszont kevesebben tudják, hogy az autótesztelők fél évet dolgoznak, mert a kocsikat csak a téli időszakra szállítják fel északra az autógyártók. „Hannu nem egy itthon ülő típus, nagyon szeret vezetni. Mostanában kicsit féltem őt, mert az itt száguldozó, többnyire Kelet-Európából érkező kamionok a legnagyobb télben is nyári gumikkal próbálnak átjutni Lappföldön. Az utóbbi időben történt pár szörnyű baleset.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem jut mindez eszembe, amikor Hannu úton van”
– tette hozzá a feleség, Aira. A család gyereke, Jussa-Pekka is belekóstolt már ebbe, csakhogy rá most más feladatok várnak – a 18 éves fiú hamarosan elkezdi sorkatonai szolgálatát egy Helsinki melletti laktanyában.
Ahogy hallgatom az anyát és fiát, nem tudom eldönteni, kinek lesz nehezebb a következő időszak.
Valószínűleg Airának, mert egyetlen gyereke hamarosan 1000 kilométerrel távolabb kerül tőle. Mivel Jussa-Pekka a katonaság alatt elektronikai műszerészként fog dolgozni, nem volt más választása. Ez a század a finn főváros mellett állomásozik, úgyhogy a fiú hamarosan összecsomagol, és meg sem áll Helsinkiig. Márpedig onnan nem lehet csak úgy hazaugrani Muonióba. Nézzék csak, miért nem.
Ha Jussa-Pekka a lehető leggyorsabban szeretne otthon lenni, akkor is minimum 6-7 órát rá kell szánnia az utazásra. Ráadásul kötve van a repülőgépek indulásához, mert vonattal (ami csak Kolariig közlekedik) vagy autóbusszal megtenni a Helsinki–Muonio távolságot tényleg embert próbáló dolog.
Finnországban a kötelező sorkatonaság fegyveres szolgálat esetén 6 hónap, civil szolgálatnál 13. A szomszédos Norvégiában 2013-ban arról döntött a parlament, hogy a nőknek is kötelező lesz a katonaság.
A finn törvények nagyon komolyan veszik ezt, mindenkinek 29 éves koráig kell teljesítenie a sorkatonaságot.
Ha a 27. évét betöltve valaki még nem kezdte meg, akkor már nem kap új útlevelet. Ha valaki kicsúszik a határidőből, arra börtön várja. A szolgálatot pénzzel megváltani nem lehet. Kemény.
Miként az is kemény, ha valaki elveszíti az állását Lappföldön. Bár a finn szociális háló nagyon erős, mégis az egyik legnagyobb kihívás megfelelő munkát találni ezen az elhagyatott és vad vidéken.
Muonio 3000 lakosával már nagyvárosnak számít, a lappföldi régió központja, Rovaniemi ehhez képest szinte megapolisz, pedig ott is csak 58 ezren élnek. 2017 februárjában Aira Luhtaanmäki állást keresett. „Világéletemben dolgoztam, nekem is új ez a helyzet” – mondta. „Abban a szállodában, ahol vezető voltam, egyik napról a másikra változtak meg a tulajdonos elképzelései, az addig jól működő stratégiába fentről belenyúltak, ezzel pedig nem értettem egyet. Felmondtam, de hamarosan munkát kaptam a muoniói önkormányzatnál. Az addigi nyüzsgő életem lelassult, teljesen más irányt vett. Az irodai munkát nem nekem találták ki, unatkoztam, ott is felmondtam.
Maradhattam volna, de úgy éreztem, nem tisztességes olyan ember elől elvenni ezt a helyet, aki szívesebben lenne irodista, mint én.
Most újra munkát keresek, ami nagy kihívás errefelé. Nagyon szívesen visszamennék a turizmusba dolgozni, de erre most nincs esélyem. Amíg megtalálom álmaim állását, itthon vagyok. Közben azért eljárok egy barátnőm hétvégi házába takarítani. Hiányzik a munka, ezért csinálom.
A finn állam havonta bruttó 1600 eurót (közel félmillió forintot) utal át munkanélküli-segélyként.
Ezt 500 napig, azaz közel másfél évig kapom, a levonások után nagyjából 1200 euróm marad. Tudom, hogy ez első hallásra nem hangzik rosszul, de a hazámban nem olcsó az élet. Amúgy is dolgozni szeretnék, nem idehaza üldögélni és várni a férjemet” – mondta Aira Luhtaanmäki.
Ahogy beszélgettünk, egyre inkább kirajzolódik előttem, hogy Európának e számunkra nagyon távoli szegletében az embereket pontosan ugyanolyan gondok gyötrik, mint nálunk, vagy bárhol máshol a világon.
Aira Luhtaanmäki számi édesanyja a lányától 60 kilométerre él, teljesen egyedül. Bár Muonióban is van egy pici kórház, a nagyobb beavatkozásokat vagy Rovaniemiben, vagy a még távolabb lévő Ouluban tudják csak elvégezni.
Ha baj van, azonnal indul a mentőhelikopter, de azért ez nem ugyanaz, mintha egy mentőautóval a 10-15 kilométerre lévő kórházba kellene vinni a beteget.
„Ebből a szempontból tényleg nagyon ki vagyunk szolgáltatva a természetnek” – tette hozzá Aira. „A helikopter ugyan gyorsan itt van, de ha nagy a szél, vagy hóvihar van, nem tud leszállni. Közúton a 230 kilométerre fekvő Rovaniemi a leggyorsabb mentőautóval is másfél óra, ami egy súlyos baj esetén végzetes idő is lehet. Ugyanakkor az itt élő emberek tényleg megtanultak vigyázni egymásra, a szomszéd odafigyel a mellette lakóra. Ez az állandó törődés és figyelem sokszor tényleg életet menthet.”
Most vagyok csak igazán nehéz helyzetben, mert mindezek után arról kellene írnom, hogy miért jó azokak az embereknek, akik Európa utolsó érintetlen vadonjában élnek. Például azért, mert láthatnak vaníliafákat.
Sok szép természeti jelenség létezik erre, de ezek közül is kiemelkedik, amikor a vastag hótakaró ráfagy a fenyőkre.
A vaníliafákat (vagy jégkrémfákat) decembertől áprilisig bármikor megcsodálhatjuk.
Az ott élőknek ez természetes, de a messziről jött ember a száját tátja. Nemcsak ekkor, hanem amikor a tányérjára kerülnek a „világhírű” finn konyha remekművei. Mint például ez itt:
Rendben, elismerem, ebben van némi svéd beütés, de a Muonio mellett kanyargó folyó túlsó oldalán a svéd lappok élnek Ruotsiban, azaz Svédországban.
A két ország különböző időzónában van, így amikor a folyó finn oldalán delet harangoznak, a túlsó parton még csak 11 óra van.
Hannu Luhtaanmäki amúgy kiválóan főz, ezt akkor is tapasztaltam, amikor a várva várt szarvassült került a tányérunkra. Íme a „világhírű” finn konyha másik remeke:
Akinek pedig ez sem lenne elég, az minden év augusztusában és szeptemberében teleeheti magát erdei áfonyával. A sűrű erdő aljnövényzete között marokszámra szedhető ez a finom gyümölcs, tényleg csak le kell hajolni érte.
Amikor vendéglátóimat arra kértem, mondják el nekem, hogy minden nehézség ellenére miért szeretnek itt élni, gondolkodóba estek. Aztán előkerült, hogy Lappföldön mindig fehér a karácsony, amit csak azért nem lehet maradéktalanul élvezni, mert olyankor szinte egész nap sötét van.
Szó esett arról, hogy a milliók által misztikusnak tartott északi fény látványa nekik olyan természetes, mint a magyaroknak a délibáb. Beszéltünk olyan kézenfekvő és közhelyszerű dolgokról, mint a jó levegő, a finn szauna, a hihetetlenül finom csapvíz, vagy éppen a lappföldi táj nyújtotta kifogyhatatlan sportolási lehetőségek. Minden egyes alkalommal elmesélem nekik, hogy mi, magyarok mit gondolunk Lappföldről, hogy mennyire hiányos a tudásunk a messzi északon élők mindennapjaival kapcsolatban. Mert száz emberből kilencvenkilenc még mindig azt mondja, hogy Lappföldön (és Finnországban) mindenki iszik, mindenki depressziós. Igen, vannak, akik isznak. Sőt, depresszióban is sokan szenvednek. De nem mindenki.
Szó esik a Magyarországon még mindig meglévő tévhitről, amely szerint ahol a Luhtaanmäki család él, ott fél évig tart a nappal, és fél évig az éjszaka.
A válasz egy elnéző mosoly. Aztán Aira Luhtaanmäki mesélni kezdett erről a házról.
„Finnországban szinte mindenkinek van egy mökkije, azaz nyaralója” – mondta Aira Luhtaanmäki. „A miénk talán azért különleges, mert télen csak motoros szánnal, nyáron meg csónakkal közelíthető meg. Egy kis szigeten áll.
A házban nincs áram, viszont van petróleumlámpa és szauna.
Nekem mindig nagy megnyugvás, ha el tudok oda menni pár napra. Édesanyámmal és a férjemmel csónakba szállunk, kikötünk, tüzet rakunk, makkarát (kolbászt) sütünk, vagy kávét főzünk a szabad ég alatt.
„Amikor ott vagyunk, nem törődöm semmi problémával. Ilyenkor mindig azt gondolom, hogy minden nehézség ellenére szerencsések vagyunk, hogy a világnak erre az elhagyatott, de gyönyörű helyére születtünk.”