Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Majdnem 70 évet kell visszakeresni ahhoz az idővonalon, hogy a tegnap elért 32,9 százalékos unionista győzelemnél rosszabbat találjunk: 1949-ben a CDU 31 százalékkal húzta be a német választásokat. A vasárnapi eredmény azt jelenti a CDU-CSU szövetségnek, hogy közel 9 százalékos mínuszt hoztak össze a 2013-as végeredményhez képest. Angela Merkel pártja mellett a koalíció kisebbik tagja, a bajor CSU is kivette a részét a lejtmenetből, Horst Seehofer tömbje ugyanis egy 11 százalékos buktát hozott össze Bajorországban, és a korábbi 50 százalékos arányhoz képest most csak 38 százalékra futotta. A német kormány eddigi felállása egy nagy koalíció volt, a keresztény-konzervatív CDU-CSU a szociáldemokrata SPD-vel irányított.
Már csak ezért is kell beszélnünk Martin Schulz alakulatáról, amely gyakorlatilag beleállt a földbe.
Az SPD abban különbözik a CDU-CSU tömbtől, hogy egy gyengélkedése hosszú évek óta tart, és olyan rosszul, mint tegnap, még sosem szerepeltek a baloldali párt történetében. A most nehezen kiizzadt 20,5 százalék 5 százalékos veszteség 2013-hoz képest, és mivel az SPD egyszerűen képtelen behúzni a féket, el is kezdett a nagykoalícióra mutogatni, és bejelentették, hogy köszönik szépen, nekik elég volt a kormányrúdból, a következő éveket ellenzékben kívánják tölteni. A döntés Martin Schulz pártelnöké, aki a kudarc ellenére is első ember akar maradni a pártban. Vagyis ha az SPD tagsága mégis kormánypozíciót szeretne, őt kell megpuccsolni. Ennél a forgatókönyvnél viszont valószínűbbnek látszik, hogy a liberális-konzervatív FDP (11 százalék) és a Zöldek (9 százalék) állapodhatnak meg Merkelékkel, létrehozva ezzel a fekete-sárga-zöld (ún. Jamaica) kormányt. Az alkudozás nem lesz éppen fáklyás menet, csoda kellene, hogy idén pont kerüljön a végére. Sőt pesszimista hangok szerint még előrehozott választások is jöhetnek, merthogy a tárgyalások sikertelenül végződnek majd.
Ez mindenesetre a jövő kérdése, ráadásul a múlt sokkal izgalmasabb is, merthogy ki kell deríteni, hogy
mi vezetett a német elit összeomlásához, és mi okozta a 2013-ban alakult, jó előre "lefasisztázott" AfD közel 13 százalékos támogatottságát.
A volt CDU-s államtitkár, Alexander Gauland fémjelezte AfD a II. világháború óta az első jobboldali radikális párt, amely bejutott - ráadásul közel 100 fős frakcióval - a Bundestagba, rögtön a harmadik legnagyobb erőként. Ebből a szempontból érthető, hogy iszonyú heves felháborodás övezte, hogy a párt közel 6 millió német voksát szerezte meg: a fasisztázó-rasszistázó-nácizó össztűz rég nem látott erővel csapott le a formációra, a parlamenti pártok pedig egymást túllicitálva tiltakoztak az ellen, hogy az AfD egyáltalán helyet foglalhat majd mellettük a parlamenti frakcióban.
Csakhogy nem lehet nem észrevenni, hogy az AfD választói a német elitből kiábrándult szavazók.
A kimutatások szerint a CDU-CSU egymillió voksot "adott le" az AfD-re, az SPD pedig még félmilliót. Nagy Sándor Gyula, a Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatója pedig arra is felhívta az Origo figyelmét, hogy a Bajorországban egyeduralkodó CSU-t szabályosan megbüntették a bajorok: jól lehet, egyéniben kitartottak a CSU-s jelöltek mellett, listán viszont már átszavaztak az AfD-re. Az elemző jelezte, hogy bár nyilván nincs odaírva az egyes szavazólapokra, hogy ki és milyen indokból választott egy pártot, a bajor történések egyértelműen azt mutatják, hogy a német menekültpolitikával való elégedetlenség lökte a szavazókat az AfD karjaiba.
A kancellár megégette magát, mert egymillió képzett, jól integrálható menekültet ígért, e helyett egymillió szakképzetlen, a beilleszkedésre gyakorlatilag képtelen migráns érkezett.
Emlékeztetett rá, hogy ugyan Merkel a nyilatkozataiban továbbra is kiáll a 2015-ös döntése mellett, amellyel beengedte az országba a bevándorló tömegeket, azt ő is pontosan érzékelte, hogy a reakció megtépázta a szavazóbázisát. Az ügynek, ha lehet, még súlyosabb következményei is lehetnek, hiszen az AfD most éppen azt ígérte, hogy parlamenti vizsgálóbizottságot fog létrehozni, mert szerintük totálisan alkotmányellenes volt, ahogy Merkel megnyitotta a határokat. A német kancellár tegnap este az ARD csatornán azt mondta, nem zárkózik el az ellenőrzés elől, de jobban örülne neki, hogy ha nem boncolgatnák a múltat.
Nagy Sándor Gyula úgy értékelt, hogy az utóbbi időszakban a német kancellár a folyamatokat látva "fű alatt" szigorított, felpörgették a visszatoloncolásokat (kevés eredménnyel) és határellenőrzéseket is bevezetett, de ennél is nagyobb fordulat jöhet a bevándorlás terén. Az iránytű a leendő koalíciós partner, az FDP vezetőjének, Christian Lindnernek a kijelentése lehet, aki szerint
a migránsoknak haza kell térniük, amint rendeződtek az otthoni viszonyaik.
Kérdés, hogy a liberális-konzervatív párt képes lesz-e átverni Merkelen az eddigiekhez képest jóval határozottabb álláspontot a migráció ügyében, de tény, hogy az ebben a kérdésben teljességgel liberális SPD kiválásával Merkel egy fokkal könnyebben adhatja be a derekát. Főleg, ha figyeli szövetségese, Horst Seehofer kijelentéseit, aki tegnap este arról beszélt, hogy ideje zárni a sorokat jobb oldalon, és megőrizni Németországot. Ez annak a merkeli mozgásnak a finom kritikája volt, amely megfeledkezett a valódi jobboldalról, szemellenzősen csak középre tartott, így aztán az AfD ellenállás nélkül rabolta le az üresen hagyott térfelet. "Az AfD szavazói nem fasiszták, ez totális félreértés. Jellemzően nemzeti érzelmű választókról van szó, akiknek nem lehetett eladni az egymilliós menekültáradatot. Nem feltételezem, hogy Merkel direkt hazudott nekik, de ezt a helyzetet most kezelnie kell" - mondta az elemző.
Seehofer bevándorlással kapcsolatos nézetei egyébként egybevágnak a magyar-lengyel tandem e tárgyban alkotott véleményével. A CSU vezetője sem akar korlátlan migrációt, sőt, ezen a ponton elhúzódó vitája van Angela Merkellel. Ha most segítséget kap egy kevésbé befogadáspárti FDP-től, együttesen akár meghátrálásra is kényszeríthetik a CDU első emberét. De az AfD megjelenése nem csak a menekültáradat tolerálásának akaszthat tengelyt, hanem Emmanuel Macron francia elnök "szuper-Európa" törekvéseinek is. Vagyis rendkívül meggyengült a Merkel-Macron tengely.
Merkelnek ugyanis az eurózóna válságának kezelése is már mély sebeket okozott - a német vállalkozói szférának nem nagyon lehetett elmagyarázni, hogy az általuk befizetett adó mégis miért köt ki a görög államkasszában -, a német belpolitikai folyamatok pedig most egyáltalán nem abba az irányba mutatnak, hogy arra lenne igény, hogy még szorosabbra fűzzék az uniós működést a tagállamok között. Vagyis Macron központosítási álmai, amelynek végrehajtásában éppen a német kancellárra támaszkodott volna, könnyen köddé válhatnak.
A német választások egyértelműen megmutatták, hogy a németek szerint is helyesebb a kerítést építő, Európát védő álláspont, a lengyel-magyar migránspolitika, mint az illegális migrációt támogató, felső kvóta nélküli politikát propagáló áramlat.
A CDU liberális korszakának nyilvánvalóan vége szakad, és a pártnak vissza kell térnie a kereszténydemokrata értékvilághoz. Azokhoz az értékekhez, amelyeket a német kormánypártban elsősorban Helmuth Kohl képviselt.
