Van, amikor szerencséje van az embernek, van amikor nincs. Három évvel ezelőtt a Feröer-szigetekre azért mentem el, hogy lássam a teljes napfogyatkozást, de a borult ég és a folyamatosan szakadó eső ezt lehetetlenné tette. Most
nem azért jöttem Japánba, hogy a cseresznyefák virágzását csodáljam,
de az április eleji kora nyár, a felhőtlen égbolt és a szikrázó napsütés olyan keretet adott a Hanami, vagyis a virágnézés ünnepének amelyet vétek lett volna kihagyni.
Már hétfő délután a Kansai repülőtéren (amelyet Oszaka mellett egy szigetre építettek a japánok és az átadáskor az egész világ a csodájára járt) gyanús volt a dolog, mert a mozgólépcsők végeláthatatlanul öntötték a Japánba érlező turistákat.
A Hongkong-Oszaka járat is teljesen tele volt, az utazók fele pedig a Hanami ünnepe miatt érkezett a szigetországba.
Éppen ezért a bejutás sem volt egyszerű, mert a helyi bevándorlási hivatal illetékesei mintha nem vették volna komolyan az egészet. Vagy csak a húsvét miatt voltak nagyon kevesen, így akik megérkeztek, hetven percet vártak, hogy beléphessenek. A tisztviselőkkel folytatott párbeszédek két leggyakrabban elhangzó szava a Szakura és a Hanami volt. Itt tényleg mindenkit a fák virágzása izgatott.
A 21. század turistájának persze nincs nehéz dolga. Az internetes keresőbe elég csak beütni a "sakura", vagy a "hanami" szavakat, mellé a város nevét és a gép máris dobja a lehetőségeket. Nem volt ez másképpen Oszakában sem, ahol ezt az oldalt kellett alaposan szemügyve venni, hogy aztán a metrójegyek vásárlásainak rejtelelmeiben merüljön el az ember.
A térképet vizsgálva egyértelműnek tűnt, hogy Okawa folyó mellett elterülő Kema Sakuranomiya Park lesz a célállomás.
Egyrészt azért, mert a folyó mentén több kilométer hosszan virágoznak a cseresznyefák, másrészt azért, mert egy kiadós sétával innen könnyen el lehetett jutni Oszaka kastélyához, ahol szintén minden a cseresznyefavirág körül forgott.
Már 2002-ben a labdarúgó-világbajnokság idején meghökkenve tapasztaltam, hogy Japánban nagyon kevesen beszélnek angolul. 16 év elteltével a helyzet ezen a téren alig változott. Így aztán a metrópénztárak helyett kitett automata előtt hosszú percekig nézegettem, melyik gombot nyomjam meg.
Végül nem sikerült eltalálni a megfelelőt.
Ezt onnan tudtam, hogy a kiszálláskor a jegyet nem nyelte el a kiengedő kapu, hanem éles sípolásba kezdett a masina. A megérkező peronfelügyelő japánul próbálta magyarázni, hogy amit vettem az nem ide szól, de kedves volt, majd amikor látta, hogy nem értünk szót egymással, simán elengedett. Az állomás épületét elhagyva innentől kezdve két dolog és egy tevékenység határozta meg a napomat. A cseresznyefa és az Okawa folyó, valamint az állandó fényképezés. A cikk alatti galériában önök is megnézhetnek pár képet.
Az erős szél folyamatosan a folyóba és a járdára fújta a virágokat, így olyan volt a dolog, mintha egy virágszőnyegen sétált volna az ember.
Már aki nem kattant be attól, hogy élőben vehet részt a virágnézés ünnepén.
Sok-sok japán nő a huszadik, hamincadik szelfit lőtte el ugyanannál a fánál, majd egy fával odébb újra elkezdte ezt. A magányosan sétálgatókat ötpercenként szólították le azok, akik szelfibot híján küszködtek, ilyenkor összeállt a család, az alkalmi fotós meg kattinthatott. A fűben sokan ültek és ettek, vagy ittak, vagy aludtak, vagy énekeltek és gitároztak. Mintha nem is egy csaknem hárommilliós város kellős közepén jártunk volna, csend, béke, zene, a folyó, meg a fejünk felett elhúzó repülőgépek zúgása keveredett a nyugalommal. A virágnézés ünnepe azonban nemcsak a külföldieket, hanem a japánokat is a parkokba csalogatja. Megható volt látni, amikor nagyon idős emberek remegő kézzel fogtak meg egy-egy virággömböt, vagy simogatták meg a fákat.
Az igazán szerencsések persze több napot, vagy hetet maradnak ilyenkor Japánban.
Olyan társaság is akad, amelyik "követi" a virágzást, azaz az ország déli része felől halad észak felé.
Az Oszaka melletti Kyoto városa is a nagy kedvencek közé tartozik, mert a Shinkazen, vagyis a nagysebességű gyorsvonat negyedóra alatt viszi oda az utazókat. Mindent azonban nem lehet egy napba besűríteni, ez nekem most kimaradt. Nem úgy Oszaka kastélya, amely a település közepén egy magaslaton trónol.
Japánnak ez az egyik legrégebbi kastélya,
nem csoda, hogy különös megbecsülés övezi. Az építése 1583-ban kezdődött, az eddigi utolsó felújítást pedig 1997-ben fejezték be. Ez a hely igazi turista-látványosság, ennek megfelelően mindig nagyon sokan vannak, órákig kell sorban állni, hogy az ember bejusson és mindenki olyan fotográfiát akar, amelyen a kastély és a virágzó cseresznyefák is rajta vannak. Valami ilyesmit.
Amikor pedig ez sikerült, akkor ujjongva vette tudomásul mindenki, hogy mennyire mutatós lett a fotográfia. De nézzék meg, milyen az, amikor a szél virágesőt csinál a szemünk láttára. Van ilyen? Van.
Nekem meg egy két évvel ezelőtti utazás jutott eszembe, amelynek végállomása a Jász-Nagykun-Szolnok megyei Nagykörű volt, amelyet odahaza a cseresznyefa-virágzás legszebb magyarországi településének hívnak.
Nagykörűn - akárcsak Japánban - a virágzás idején tényleg minden a cseresznye körül forog.
Hogy melyik a szebb? Hadd ne kelljen eldöntenem. Inkább azt mondom, nagyon szerencsés az az ember, aki mindkettőt - azaz a magyart és a japánt is láthatja. Én is annak éreztem magam, amikor véget ért ez a csodálatos nap. Maradtam volna még sokáig, mert a látvánnyal tényleg nehezen lehet betelni. Most azonban csak egy kétnapos villámlátogatásra futotta. Hogy megérte-e? Mindenképpen. A cseresznyevirágba boruló Japánnál szebb tavaszi látvány tényleg kevés van a nagyvilágon.
Ha még több képet szeretne látni, itt egy galéria.