Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Ahogy az Origo sokszor megírta, a saját országában rekordnépszerűtlen francia elnök az összeurópai harcteret találta ki magának, mint kommunikációs terepet. 1958, azaz az ötödik köztársaság kikiáltása óta az adott periódusban (hányadik hónapja elnök) soha még nem volt nála népszerűtlenebb elnök, ráadásul ez egy lefelé tartó spirál. Ebben a helyzetben adott megmosolyogtató interjút a Ouest-France nevű regionális újságnak. Az apropó az első világháború végének századik évfordulója, ebből az alkalomból egy héten át közel 20 helyre fog elmenni Macron egész Franciaországban: amíg turnézik, addig sem kell a katasztrofális francia belpolitikával foglalkoznia.
"Meg vagyok ütközve azon, hogy az a pillanat, amit most élünk, mennyire hasonlít a 30-as évekhez", majd hozzáteszi: "Minden adott hozzá: "a nacionalista lepra", az "európai szuverenitás" (igen, így!!), amit külső hatalmak kereszteznek, a "gazdasági válság". (A külső hatalmakon - elég zavaros gondolat - az Egyesült Államokat, Oroszországot és Kínát érti, mint elmélkedéséből később kiderül.) Macron ebben a folyamatban próféta-megváltó színben tünteti fel magát, kifejti még, hogy "szinte ugyanazok a dolgok artikulálódnak újra, amelyek meghatározták az első világháború utáni időszakot az 1929-es nagy gazdasági világválságig". Ez egyben a macroni vízió is, és ennyi is: sematikus, egyszerű és végtelenül hazug, cinikus, hamis-történelemfelfogás. Tudjuk, hogy a bukott szocialista miniszterből átváltozott internacionalista, nihilista áldemokrata Macrontól nem idegen a cinizmus, de most emellett valóban primitív és hazugságra épülő "történelem" szemléletét is megismerhette a közvélemény. És ezt így értékeli a világ egyik legtekintélyesebb újságja, a Le Figaro is, ami szokatlanul hosszú terjedelmű cikket közölt a macroni demagógia ellen.
Ezt a meglehetősen sematikus eszmefuttatást szedi szét, teszi nevetségessé a Figaróban Barbara Lefebvre francia egyetemi tanár, oktatáskutató és rendkívül sikeres esszéista. Az egyik legnagyobb francia kiadó nemrégen jelentette meg "A nekem-jogom-van generáció" című, óriási visszhangot kiváltó esszéjét.
Barbara Lefebvre-nek úgy tűnik, hogy Macron szerint a történelem mindig ugyanannak a történetnek az örökös ismétlődése, holott a történelem állandó vagy folytonos eseményei nem jelentenek örökös ismétlődést is egyben. (Az egyébként nihilistának tartott, ideológia nélküli Macron most nagyrészt éppen a marxizmus közhelyeit ismételgeti.) Lefebvre szerint a történelem egy írás, egy emberi történet, amely állandóan módosul és változik, és ebben nincs egy egyszer és mindenkor érvényes fix pont. Viszont azt is tudjuk, hogy a történelem kiváló arra, hogy ideológiák háttere legyen, hogy el lehessen játszani a "mindent tudót", a "prófétát", aki a jövőbe vetítve világítja meg a jelent. És ez a jövő meglehetősen apokaliptikus, amelyhez aztán egy "megmentő" is tartozik. De ez egy leegyszerűsített, primitív felfogás, nem több. Lefebvre szerint a 2018-as időszakot az 1930-as évekhez hasonlítani egyszerűen tudatlanság, és annak a lassan 20 éves folyamatnak az eredménye, amelyben a kollektív amnézia már generációkon át ível, és a friss érettségivel az iskolapadokból kikerülőknek már fogalmuk sincs saját történelmükről.
Ennélfogva (Macron történelemfelfogása) egy olyan leegyszerűsített szemléletet tükröz, amely a világ fekete vagy fehér alapú doktriner felfogásán nyugszik, és amelyben a múlt már semmi más, csak a "rosszak és a jók háborúja". Barbara Lefebvre szerint De Gaulle vagy Mitterrand soha sem mertek volna egy ilyen doktriner, egyoldalú, primitív összehasonlítást tenni, mint amit Macron tett. Mindkét említett köztársasági elnök államférfi volt, rendes vízióval, ráadásul mindketten éltek a két háború között és a háborúban is, tudásukat tehát másképp és máshonnan is szerezték, mint Macron.
Senki nem állítja, hogy Sztálin, Hitler vagy Mussolini nem voltak velejéig romlott vezetők, akik csak rontást hoztak népükre, egész Európára vagy a világ békéjére. Különösen Hitler és Sztálin voltak azok, akik a mai napig ható borzalmas erkölcsi pusztítást hagytak maguk után, aminek valahol mi is örökösei vagyunk - folytatja Lefebvre.
Miután Macron már korábban - óvatosan, körülírva - meg is tette az összehasonlítást, a Franciaország-szerte elismert közíró, esszéista világosan fogalmaz: a harmincas évek vezetőit Orbán Viktorhoz, Salvinihez vagy a lengyel Morawieckihez és az osztrák Kurzhoz hasonlítani nemcsak hatalmas történelmi abszurditás, hanem egy teljesen Európa-ellenes politikai machináció, ami csak olajat önt a tűzre. Vagyis, nemcsak hazudik Macron, hanem ártalmasan hazudik.
Európa-ellenes azért, mert az, aki az európai partnerek közötti feszültséget szítja, az maga Emmanuel Macron, mégpedig azzal, hogy megsérti azokat az embereket, akik Orbán Viktort, Salvinit vagy a többieket megválasztották. Ezt persze Macron nem egyedül képviseli, hanem azok a magukat progresszistának kikiáltó politikusok is, akik úgy döntöttek, hogy Európát a népek akaratával szemben fogják megalkotni, éppen úgy, ahogy a kommunisták akartak népeket boldoggá tenni, a népek akarata ellenére. (Gondoljunk csak a bukott szocialista politikusból soha meg nem választott európai pénzügyekért felelős brüsszeli elit-csinovnyikká lett Pierre Moscovici biztosra, aki könnyedén "mussolinizte le" Salvini miniszterelnök-helyettest csak azért, mert az olasz embereket védte Brüsszellel szemben.)
Rendkívül fontos következtetés, hogy hiába mondtak Európa népei nemet 2005-ben az európai alkotmányra, tehát az Európai Egyesült Államokra és a nemzetállamok háttérbe szorítására, az internacionalista Macron (és tegyük hozzá: elvbarátai, mint az alkoholizmusával nehezen vagy alig boldoguló Juncker, vagy az említett Moscovici, de akár a bevándorláspárti spekuláns, Soros György is) ezt nem tudják elfogadni, ebbe nem tudnak beletörődni, és egy nemzetállamok nélküli Európát vizionálnak.
(Ismételjük meg, mert a Le Figaróban egy nagyon fontos gondolat jelenik meg: 2005-ben a francia népszavazás arról döntött, hogy nem lehet háttérbe szorítani a nemzetállamokat, hiszen nem fogadták el az unió új alkotmányát. De a francia-német vezetés a bukott népszavazás után mindent úgy folytatott, mint azelőtt. Jogilag igen, de politikai értelemben nem vették figyelembe az Európai Egyesült Államok elutasítását.)
Ami még ennél is súlyosabb tévedés a Le Figaro szerzője szerint, az az, hogy a két világháború közötti időszak politikai értelemben véve egyáltalán nem értelmezhető az Európai Unió 28 tagállamának kontextusában. A két világháború közötti politikai berendezkedés szuverén nemzetállamok politikai szövete volt, amelynek nem kellett egy nemzetek fölötti szervezetnek engedelmeskednie, mint ahogy ma az Európai Unió tagállamainak végre kell(ene) hajtaniuk Brüsszel akaratát. Ezenkívül az ultraliberális kapitalizmus ideológiája ma annyira erős és hegemón, hogy egyetlen más modell sem tud igazán "szembeszállni" vele, miközben a két világháború közötti Európában több erős ideológia küzdött egymással (mint a kommunizmus, a nácizmus vagy a fasizmus), és igazából ezek csak három országban kristályosodtak ki a gyakorlatban is, a Szovjetunióban, Olaszországban és Németországban. Egy további nagyon jelentős különbség, hogy mind Németországnak, mind a Szovjetuniónak területi követeléseik voltak, területüket ki akarták terjeszteni, sőt, világhegemóniára törtek. Totalitárius rendszert építő, paramilitáris, állig felfegyverzett rendszerekről beszélhetünk. Hogyan lehetséges tehát "leprának" nevezni azt, amit Orbán Viktor és Salvini képviselnek? Mert sokadszorra már, de Macron ismét megteszi. Amit a Macron által megtámadott európai vezetők szeretnének, hangsúlyozza Lefebvre, az nagyon egyszerűen csak az, hogy nemzeti érdekeikre akarnak koncentrálni, meg akarják védeni a határaikat a migráns beáramlással szemben, mivel a schengeni Európa nem védi meg őket. Sőt mi több, elutasítják azt a multikulturális társadalmi modellt, amelyről azt látják, hogy az Franciaországban éppúgy csődöt mondott, mint Németországban, az Egyesült Királyságban vagy Belgiumban. Ez nem más, mint egy szuverén politikai választás. A választóik ezért választották meg őket, és a választók a következő választásokon is szavazhatnak, mert sem Orbán, sem Salvini nem cserélték fel a demokráciát autokráciára.
Lefebvre kitér még arra az orbitális történelemhamisító macroni tévedésre is, amely a totalitárius erők hatalomra jutását az 1929-es gazdasági világválsághoz köti. Ebből is látszik, hogy a szelfikirály pozőr, a karibi térségben félmeztelen, fekete bűnözőket ölelgető Macron sem a múltat, sem a jelent nem érti. Az 1929-es gazdasági világválság azt mutatta meg, hogy hova vezet a pénzügyi alapú, spekulatív vadkapitalizmus, a nyitott gazdaság, a pénzhatalmú pénzimádó, hasznot zsebre vágó mágnások időszaka, akik egy addig még soha nem látott méretű válságot idéztek elő a világban. Ez a válság, túlmenően azon, hogy morális kritika alá vette a kapitalizmust, a proletariátus meddőnek bizonyuló harcához vezetett, de végső soron a kapitalizmus megerősödve került ki a válságból. Később megsokszorozta a válságokat, mint pl. a 2008-as válság idején, amelynek a tanulságait mind a mai napig nem vonták le a politikusok. Macron, aki, tegyük hozzá, maga is a pénzügyi szektorban kezdte karrierjét, a Rotschild bankháznál 18 hónap alatt keresve több mint 2,4 millió eurót (közel 800 millió forintot), ennek a rendszernek az embere.
(Ez is nagyon fontos gondolat: a magát rendszeren kívülinek mutatni próbáló Macron maga a rendszer. A pénzügyi világ rendszere, és Barbara Lefebvre utalva Soros Györgyre, a nyílt társadalom rendszere is.)
Nevetségesnek tartja a Le Figaro szerzője, hogy még Macron meri kritizálni azokat a "nagy pénzügyi érdekeket megvalósító szervezeteket, amelyek átnyúlnak a nemzetek fölött is". Különösen azért érdekes ezt Macrontól hallani, mert mindezt az európai bizottsággal a háta mögött teszi! Amitől a képmutató Macron fél, az lehet, hogy éppen saját maga: Európában a helyrehozhatatlan történelmi tévedés (tehát a kommunizmus, a fasizmus, a világháború) akkor keletkezett, amikor a XIX. század iparosodása árnyékában, a gazdasági hatalom az ún. progresszió nevében lépett fel, és kikiáltotta a nemzetállamok halálát, azoknak a nemzetállamoknak az eltűnését, amelyek képesek lettek volna álságos rendszerüket humanista szempontból is leleplezni. (Vagyis a birodalomépítések okozták a tragédiát, nem a nemzetállamok.)
Írását így fejezi be Barbara Lefebvre: a visszafordíthatatlan akkor jön létre, amikor a pénzügyi oligarchák érdekeit képviselő könyvelő-szakértők (egyértelmű utalás Macronra vagy éppen Junckerre) lépnek olyan államférfiak helyére, akik saját népük, polgáraik, de valójában minden polgár érdekét védenék meg.
