Orbán Viktor tisztelője, a világhírű esszéíró a franciák lázadásáról

Okos és mély esszét írt a Le Figaróban Éric Zemmour, a legsikeresebb francia társadalomfilozófus és esszéíró. Első nagy munkáját, a Francia öngyilkosságot több mint félmiliió példányban vették meg, ez saját műfajában abszolút csúcs. Négy évvel e példátlan siker után idén ősszel jelent meg Francia végzet című, 600 oldalas, nyugodtan mondhatjuk, remekműve. Közel 300 ezer példányban már elfogyott, tavaszra a számítások szerint az előző esszéjének példányszámát is túl fogja szárnyalni. Eric Zemmour a Fidesz harmadik kétharmados győzelméről és Orbán Viktorról is írt rendkívül elismerősen a Le Figaróban.

Éric Zemmour Francia öngyilkosság című műve felkavaró leszámolás 1968 hazugságaival. A hetvenes évek elejétől veszi végig a francia történelmet, évekre lebontva:

hogyan veszíti el a francia központi hatalom és politikai elit az erejét, a politikai irányítást a gazdasági folyamatok és a bevándorlás fölött.

Leszámol tehát a 68-asok hamis ideológiai „terrorjával" is. Egy olyan politikai osztály képét festi le, amely a népszuverenitást minden területen, gazdasági, szociális, kulturális de még családi területen is feláldozta.

Legújabb művében saját családja történetét is leírja: az algériai zsidó író, tudós szüleinek állít emléket. A művel hamarosan alaposabban is foglalkozunk majd.

Ami a konkrét, Le Figaróban most megjelent írást illeti, a sárgamellényesek mozgalma kapcsán Zemmour arra hívja fel a figyelmet, hogy a külvárosi, szegény francia emberek és a bevándorlók vagy éppen a szélsőbalosok már nem élnek együtt, gyűlölik egymást, és egymásról tudomást sem akarnak venni. Mindkét társadalmi rétegnek, tehát a külvárosi francia embereknek és az úgynevezett kisebbségeknek is megvan a saját utcája, saját tüntetése és saját szlogenje. November 24-én, tehát az utolsó előtti szombaton az egyik oldalon a sárgamellényesek tüntettek a megélhetésükért, a másikon a feminista mozgalom tagjai. Utóbbiak a nők elleni növekvő erőszak, a sárgamellényesek a benzinár-emelkedés miatt vonultak utcára. A sárgamellényesek oldalán a külvárosi franciák, a dolgozók, a bérből és fizetésből élő kiskereskedők, iparosok, munkások, köztisztviselők, fehérek, 30-50 közöttiek álltak, a másik oldalon - Zemmour kifejezésével - a francia „kisebbségek", feministák, LGBT aktivisták, hívő muszlimok, a nők fátyolviselését támogató emberi jogi ügyvédek.

A sárgamellényesek oldalán a közösségi, a másik oldalon a mainstream médiumok, a szakszervezetek, a baloldali tévévendégek. A sárgamellényesek oldalán azok a franciák, akik alig jönnek ki a havi jövedelmükből, a másik oldalon azok, akik jól élnek a közfunkciókból és támogatásokból és még jobban akarnak élni. Az egyik oldalon azok, akiket az elit és a médiumok kivetettek, a lenézettek, a „bunkók", a „fasiszták", a „barnaingesek". (Az egyik francia miniszter konkrétan lenácizta a tüntetőket.) Amikor a vandálok beférkőznek közéjük, akkor a belügyminiszter csak annyit mond, hogy jön a szélsőjobb, holott a vandálok inkább a szélsőbalosok voltak.

A tüntetést a nők jogaiért a médiumok kinagyították, premier plánban hozták le, és minden államilag támogatott média dicsőítette őket. A médiumok nem is csodálkoztak azon, hogy van egy párhuzamos tüntetés, ahonnan a fehér férfiak és nők ki vannak tiltva. Ami megdöbbentő az egészben, hogy eddig éppen a baloldal képezte a kapcsolatot, a közvetítő közeget a politikai elit és a nép között. Évtizedeken keresztül a baloldal, az egyetemek, a médiumok, és a politikai pártok ünnepelték a „kisebbségeket" miközben megfeledkeztek a kisemberekről, a munkásokról, az alkalmazottakról, akiknek szerintük rasszista vagy épp homofób a gondolkodásuk. Az establishment és a konformisták újonnan felkent papjai, a politikailag korrekt jelbeszéde mögé bújtak, elkövetve azt a nagy bűnt, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül vetették alá saját úgynevezett „haladó társadalom-felfogásukat" a baloldali iszlám mozgalmának, ideológiájának. Az internacionalizmus nevében magára hagyták a francia népet. Szemükben, mondja egyértelműen Zemmour, a sárgamellényesek lesajnálnivalók, éppen úgy, ahogy azt Hillary Clinton mondta Trump szavazótáborára.

A két tüntetés múlt szombaton valójában két népet jelenített meg, két Franciaországot, két világot. A sárgamellényesek De Gaulle „drága és idős országát", vagy ahogy Macron korábban fogalmazott, a „rebellis gallokat" testesítette meg, akik már nem a városközpontban élnek, mivel nem tudják az ingatlanárakat kifizetni. Ezért a külvárosba menekültek, ahol viszont már nem „érzik magukat Franciaországban", ezért tovább menekültek a nagy metropoliszokból, oda, ahol az autó a túlélés eszköze lett.

A feminista tüntetők a kozmopolita, nagyvilági Franciaországot jelenítik meg, hidat verve a belvárosok és a külvárosok világa között. Ez a két Franciaország már nem él együtt, már nem beszél egymással és már nem is érti egymást. Egymásról tudomást se véve gyűlölik egymást. Ez egyébként a december 1-i tüntetésen is világosan kiderült, mert a sárgamellényesek harca valójában az identitás nélküli, internacionalista macroni elit és a francia nép között zajlik.