A franciaországi helyzetről Zemmour kifejtette, hogy „harminc éve egy kettős, ideológiai-demográfiai jelenségnek lehetünk szemtanúi Franciaországban.
Bevándorlók hatalmas tömege érkezett az országba az Európától délre található, jellemzően muszlim területekről. Ezzel egyidejűleg a francia egyetemeken meggyökeresedett az a gondolat, hogy dekonstruálni kell Franciaország történetét, bebizonyítani, hogy az csupán egy mesterséges alkotás.
Azt is kétségbe vonták, hogy Franciaország egyáltalán létezett.”
Beszélt arról, hogy a francia értelmiség hogyan teszi tönkre a saját történelemfelfogását, identitását:
Azt állították, hogy az, amit Franciaországnak, francia léleknek nevezünk, csupán a heteroszexuális, keresztény, fehér férfiak találmánya, akik üldözőbe vettek minden kisebbséget, a nőket, a gyarmati népeket és így tovább.
Ez a dekonstrukciós ideológia nyert teret az egyetemeken, a közoktatásban, a médiában.”
Zemmour elmeséli azt is, hogy gyerekkorában a franciává válás folyamata az volt, „hogy asszimilálódunk Franciaországba, megtanuljuk a történelmét, megismerjük a hőseit, a francia életstílus szerint élünk, mindezt pedig átadjuk a gyerekeinknek. Ez az asszimilációs modell olyan franciákat teremtett, akik azonosultak a többségi társadalommal.”
A franciává válás azt jelentette, hogy a teljesen eltérő kultúrából érkezett bevándorló – még akkor is, ha a franciák gyarmati sorba vetették és durván kezelték az őseit – nagyapjának érezte Napóleont, ükanyjának érezte Jeanne d'Arc-ot.
Ezzel szemben áll a mostani, multikulturalizmusra épülő, behódoló alapállás. Ha nincs asszimiláció, nem marad meg Franciaország sem” – mondta.
Olyan Franciaország van kialakulóban, ami muszlim, illetve keresztény vagy posztkeresztény enklávékból áll majd össze
– fejti ki a Le Figaro publicistája.
Zemmour pesszimizmusának – vagy inkább szomorú realista hozzáállásának – ad hangot, amikor kifejti, hogy „Franciaországban lehetünk szemtanúi annak is, milyen lesz Európa, különösképpen Nyugat-Európa jövője”.
Az író hivatkozott a konferencián felszólaló nigériaiakra, akik elmondták, hogy a keresztény és muszlim területek folyamatosan háborúznak egymással. „Valami ilyesmire számíthatunk Franciaországban is húsz éven belül.”
Zemmour elmondja, hogy az együttélésre a megoldás az lehet, ha az iszlámot visszaszorítják a magánéletbe, azaz, ha „arra szorítjuk a muszlimokat, hogy döntsék el, ragaszkodnak-e az iszlám tradicionális koncepciójához, vagyis az iszlámhoz mint politikai-jogi rendszerhez, ami szigorú előírásokkal szabályozza a társas életet”.
A publicista kijelentette azt is, hogy véleménye szerint a francia szociális rendszer, a törvények biztosítják a bevándorlók egyre nagyobb mértékű behozatalát,
azaz a kórházakkal, az iskolákkal, az ingatlanépítésekkel, a börtönökkel finanszírozzák – ahogy Zemmour fogalmaz – „a saját megszállásukat”.
Zemmour azt mondja, hogy szerinte Franciaországban vagy polgárháború lesz, vagy behódolás az iszlámnak.
A francia közállapotokról beszámolva a Le Figaro publicistája elmesélte, hogy
ma Franciaországban rengeteg terület van, ahol olyan hallatlan erőszak uralkodik, ami már a polgárháborút vetíti előre. Nemi erőszak, lopás, gyilkosság, brutalitás...
Szám szerint 751 efféle »érzékeny« terület van országszerte, ahol gyakorlatilag a drog az úr, ahol az iszlám törvénykezése van érvényben, ahova a rendőrség be se merészkedik több tucat kommandós biztosítása nélkül, hogy aztán rögtön le is lépjenek, mert az ott lakók nekik támadnak, hűtőszekrényeket dobálnak a fejükre...”
A liberalizmus-illiberalizmus szembenállása kapcsán elmondta, hogy
„az, amit ma liberális demokráciának hívnak, nem azonos azzal, amit e fogalom régen jelentett”.
A liberális demokrácia a bírók meg a bürokratikus, pénzügyi és technokrata oligarchák által irányított demokráciát jelenti.
A magyar miniszterelnököt méltatta, amikor kifejtette:
Úgy hiszem, Orbán Viktor megértette ezt, ezért igyekszik megvalósítani az illiberális demokráciát, ami nem az egyént, a kisebbségeket, a bírókat részesíti előnyben, hanem a népet, a nemzetet és kulturális tradícióját.