A Notre-Dame tragédiája után nevetséges és szánalmas megkérdőjelezni a keresztény gyökereket

Amikor a Soros-féle Mérce éppen arról elmélkedik, hogy szerinte "úgy öntik a pénzt a Notre-Dame felújításába a francia szupergazdagok, mintha az életük múlna rajta", majd így folytatják, hogy ne is értsük félre, Soros katonácskái mire gondolnak: a "felújított Notre-Dame a vagyonos osztály képmutatásának szimbóluma lesz" - akkor érdemes idézni az egyik legnagyobb európai esszéíró, Éric Zemmour gondolatait. A Le Figaróban írt arról, hogy mit jelent a Notre-Dame, és milyen komikus megkérdőjelezni Franciaország (és persze Európa) keresztény gyökereit. Vagyis, milyen szánalmas megkérdőjelezni az emberek őszinte fájdalmát, látva a Notre-Dame pusztulását - és persze tisztességes vágyát, hogy újraépüljön.

Akár jár templomba a francia, akár nem, az Evangélium a vérében van.

A párizsi Notre-Dame dantei jeleneteket idéző leégése miatt az előző André Saurès (a tizenkilencedik század második és a huszadik század első felének nagy francia költőjétől származó) idézetnek hirtelen minden szempontból értelme lett. Valójában egész Franciaország égett le hitetlen és elképedt szemeink előtt. Ezredéves történelmünk, írja Zemmour, a francia munkások generációi, akik évszázadokon keresztül építették ezt a műalkotást, valamennyi királyunk, akik alázatosan vezekeltek, és Uralkodónk, akit itt szenteltek meg, a köztársaságaink, akik azért jöttek ide, hogy Isten segítségét kérjék a hadsereg számára. Hirtelen minden, Franciaország keresztény gyökereiről folytatott vita hibavaló és nevetséges lett. Ez annyira evidens, hogy minden érvelés fölöslegesnek tűnik - így folytatta nagyszerű esszéjét Éric Zemmour. Persze, tehetjük hozzá, a bevándorláspárti Macron elnöknek nem feltétlenül evidens, nem beszélve a kommunista Mélenchonról, a negyedik legerősebb francia párt vezetőjéről.

A huszártorony összeomlása Forrás: AFP/Geoffroy Van Der Hasselt

Zemmour szerint Jean-Luc Mélenchon, aki, "a már megszokott retorikai tehetségével elég messzire vitte a Katedrálist katolikus hitétől, és inkább a mérnökök racionalizmusára és a matematikai számítások géniuszára hivatkozott, akik elszakadtak a babonáktól. A katedrális Mélanchonnál az emberek népek ópiuma ellen folytatott harcát jelenti, gondosan elhomályosítva a forradalmárok által okozott károkat, és meg nem értve (vagy úgy téve, mintha nem értené meg) azt, hogy ez a gótikus stílus, amely büszkén emelkedik az égbe, pontosan annak a középkori kereszténységnek jelenti a kvintesszenciáját, amely az észt, a tudást a hit szolgálatába helyezte, miközben a Földközi tenger másik oldalán ugyanebben a korban megtagadták, hogy a tudás és a hit egymással keveredjenek. A két civilizáció végérvényesen eltávolodott egymástól."

A nagy francia esszéíró szól a muszlimok keresztényellenes gyalázkodásairól is. Azokról, akik örültek, hogy ég a keresztény Európa egyik legcsodálatosabb emléke. "Ez a feszült helyzet arra emlékeztet bennünket, hogy a Notre-Dame nem az első volt, hanem a hónapok óta tartó templompusztítás egyik apoteózisa volt, bár eddig ez senkit sem zavart. Letartóztattak egy pakisztánit, amiért a Saint-Denis-i katedrálisban összetört egy kegytárgyat, a Saint-Sulpice-templom kigyulladását követően a rendőrség bűncselekmény nyomán indult el, és az igazságszolgáltatás elítélte Inès Madanit, aki robbanószereket helyezett el egy autóban éppen a Notre-Dame előtt, és fel akarta robbantani."

Vagyis, hogy messze nem előzmény nélküli - Zemmour szerint sem - a Notre-Dame tragédiája.