A parlamenti látszatdemokrácia Matteo Salvini és Boris Johnson ellen

Nagyszerű esszét írt Éric Zemmour, világszerte elismert, népszerű konzervatív író a parlamentáris demokrácia csődjéről és arról, hogy mennyire negatív szerepet játszik a parlament akkor, amikor az ország lakossága körében rendkívül népszerű, jobboldali politikusokat kell megbuktatni. A Le Figaróban megjelent esszé döntően Matteo Salvini, korábbi sikeres és rendkívül népszerű miniszterelnök-helyettes, illetve belügyminiszter, valamint Boris Johnson brit miniszterelnök esete között von sajátos párhuzamot.

Éric Zemmour esszéjében abból indul ki, hogy sokan arra számítottak: a brit parlamentek szerepe egyre jelentéktelenebb lesz, találó hasonlattal élve mondja, hogy

úgy tűnt, hogy történelmi feladataik mellett hatalmuk annyira csekéllyé válik, mint az angol királynőé.

Merthogy a parlamentarizmus szabályait „racionalizálták", kiüresítették tartalmilag, többek között a bíróságok és bírák hatalmának megnövekedése, az európai irányelvek, jogszabályok egyre növekvő száma, a hatalom perszonifikációja, a televízió, a közösségi hálók és a népszavazások intézménye miatt.

Zemmour ironikus sejtéssel vallja be, hogy mindazok, akik ezt gondolták, tévedtek. A parlamentek ugyanis új szerepet találtak.

Új küldetésük a populisták „kinyírása", és ezt a feladatot nagy örömmel végre is hajtják.

Két példát is felhoz erre, az egyik Matteo Salvini, akit az „olasz parlament kihajított az ablakon" és Boris Johnson, akinek életét igencsak megnehezítették a brit képviselők az elmúlt időszakban. (Éric Zemmour természetesen nem pejoratív értelemben használja a populista kifejezést.)

Matteo Salvini Forrás: MTI/AP/Luca Bruno

Olaszországban - folytatja tovább Zemmour -

az egész politikai osztály szövetséget kötött Salvini ellen.

Jobb, bal és középen álló pártok, a „rendszer" pártjai, a „rendszerellenes" erők, ezek mindannyian összefogtak az „új Duce" ellen.

Lényegtelen, hogy milyen ideológia, törésvonal, meggyőződés vagy hagyomány választja el ezeket az erőket,

a lényeg, hogy „leterítsék" azt az embert, akitől annyira félnek.

Ez a „nemek kartelje" olasz módra, a különbség csak az, hogy Salvini nem írhat ki népszavazást, mint ahogy azt a nagy francia államfő, Charles de Gaulle tette. (Zemmour ezt a hasonlatát az 1962-es De Gaulle által javasolt államreformmal, konkrétan a köztársasági elnök közvetlen választásával szemben létrejött francia „nagykoalícióból" vette.)

A második világháborús francia ellenállás hőse, Charles de Gaulle tábornok, későbbi államfő, az V. Francia Köztársaság megalapítója Forrás: WIKIMEDIA COMMONS

A parlamenti hagyományokat felrúgva, 1962. október 5-én valamennyi De Gaulle-ellenes erő (kereszténydemokraták, szocialisták, kommunisták, függetlenek) megszavazta a Georges Pompidou vezette adminisztráció elleni bizalmatlansági indítványt, amely a kormány bukását jelentette.

Ezt követően De Gaulle feloszlatta a Nemzetgyűlést (francia parlament), és népszavazást írt ki a köztársasági elnök közvetlen megválasztásáról, amelyet óriási többséggel megnyert.

Azaz hiába buktatták meg a kormányát, De Gaulle a népszavazás eredményével mégis hatalmas győzelmet aratott.

Más megoldást alkalmaztak Angliában - folytatja a világhírű esszéíró. Egy sokkal közvetlenebb, igazi „albioni cselszövést" alkalmaztak és sikerrel támadtak Boris Johnsonra. (Zemmour itt a „perfide Albion" kifejezést használja, amelyet a franciák pejoratív módon használnak Angliára, utalva a hatalom gyakran árulásokkal, hűtlenségekkel átszőtt, tipikusan angol gyakorlására - a kifejezés a hagyomány szerint a tizenhetedik század legnagyobb szónokának tartott írótól és prédikátortól, Jacques-Bénigne Bossuet-től származik.)

A módszer lényege most az volt, hogy a kormánytöbbséget adó Konzervatív Pártból, a kormányfő, Boris Johnson pártjából, néhányan átálltak az ellenzékhez, és ezáltal a kormányzó párt elvesztette többségét.

A Johnson elleni parlamenti támadás is csak azt az összeesküvés-elméletet erősíti, hogy

a brit politikai elit bármi áron meg akarja akadályozni a brexitet.

Boris Johnson Forrás: AFP/Ben Stansall

Mint ahogy az olasz politikai (és gazdasági? - teszi fel a nagyon is lényegi kérdést Zemmour) elitben többen is úgy gondolják, hogy nem kell megállítani a migrációt.

Mindkét országban az a közös - mondja Zemmour -, hogy

a politikai elit mindenképp meg akarja állítani azokat a politikusokat, akiket mind a közvélemény-kutatásokban, mind a választásokon hatalmas tömegek támogatnak, és akiket ezért populistának neveznek.

Az európai intézmények csak szítják a parazsat, és a tűz körül táncolnak. De ami a legvisszataszítóbb, hogy

diktátornak kiáltják ki azt, akit a nép, a nemzet támogat.

Zemmour ismét De Gaulle-ra hivatkozik, és elmeséli, hogy De Gaulle-t az 1960-as években a francia baloldal, III. Napóleon császárra és a spanyol diktatórikus vezetőre, Francóra utalva, „Badinguet"-nek (III. Napóleon gúnyneve, ami onnan eredhet, hogy az 1840-es bebörtönzését követően 1846-ban megszökött, és egy Badinguet nevű festő ruháiban és papírjaival menekült el) és „Caudillo"-nak (Franco gúnyneve, jelentése „erős ember", „diktátor") is elnevezte.

Utalva a francia történelem egyik megosztó eseményére, az úgynevezett „júliusi monarchiára", Zemmour hangsúlyozta, hogy

a parlamenteknek és támogatóiknak óvatosnak kellene lenniük a napi politikai győzelmeik ünneplésében, ugyanis ezek a történetek mindig rosszul végződnek...

A júliusi monarchia például a XIX. századi francia történelem egyik megosztó epizódja volt.

1830-ban a politikai elit és a Képviselőházban többségben levő liberális monarchista képviselők elfojtották a republikánus felkelést, majd megegyeztek az alkotmányos monarchia fenntartásában, és végül Lajos Fülöp orléans-i herceget (akit szokás „polgárkirálynak" is nevezni) emelték a trónra, tehát valójában csak elitcsere történt.