Egy magyar nevű város a volt szovjet birodalomban

Vágólapra másolva!

Moldova Köztársaság, exszovjet tagköztársaságként magán viseli a kommunizmus minden negatív örökségét. Többek között ez az egyik oka annak, hogy nem tartozik a kedvelt turisztikai célpontok közé. Másrészről ez a fő oka annak, hogy némi posztszovjet élménygyűjtés miatt akadnak utazók, akik legalább az ország fővárosát meglátogatják.

Szalma György

Vágólapra másolva!

kommunizmus posztszovjet utazás Szalma György Moldova Tiraszpol Kisjenő beszámoló

A csíksomlyói búcsú után Szentlélektől eltelve elindultam a Moldova Köztársaság felé, hogy ellátogassak a világ árnyékosabb oldalára. Rengeteg ismerősöm járt már az országban, a beszámolóik egyre inkább felkeltették az érdeklődésem, illetve kérdéseket hagytak bennem, ezért saját tapasztalatot kellett szereznem Moldovával kapcsolatban. A székelyföldi búcsú kapóra jött, majdnem félúton voltam a hazaút és Moldávia között. Csíkszentdomonkosról átvonatoztam a közeli Gyergyószentmiklósra, mert ez a város éppen útba esik a Kolozsvár-Kisjenő útvonalon közlekedő járatnak. A busz minden este 11 órakor elhalad a Salamon Ernő Líceum előtt, itt le lehet inteni a megállóban. Mindössze 4 ezer forintnak megfelelő lejért jegyet váltottam, és kezdetét vette a nyolcórás utazás.

Moldova Köztársaságban számos olyan település van, melyeknek magyar eredetű neve van, többek között a fővárosnak is. A Kisjenő elnevezés használata furcsán cseng az egykori szovjet tagköztársaság fővárosának neveként, azonban teljesen indokolt, Chisinau vagy Kisinyov ugyanis a magyar Kisjenő elnevezésből ered. Ezek azonban nem olyan erőltetett kapcsolatok, mint a Koppenhága-Kappanhágó vagy a Karthago-Kard-hágó megfejtések esetében. Egy fővároshoz közeli várnak Orhei a neve, ami eredetileg Őrhely vagy Várhely volt. A magyarázata az a magyar eredetnek, hogy Hunyadi János erődrendszert épített ki ezen a vonalon, a helyi vajdák pedig jelentős számú magyar katonát alkalmaztak zsoldosként.

Az utasok nagyobb része két ülést foglalt el, igyekeztek kényelembe helyezni magukat egy alvás reményében. Ezeket a reményeket a Pongrácz-tető kanyargós szerpentinjei foszlatták semmivé, amelyen át kell haladni, mielőtt a Békás-szoroson keresztül kilépünk a Kárpát-medencéből. A sok éles kanyar felkavarja az utasokat, egy kisbaba hányt is egyet, amitől az egész utasteret betöltötte a savanykás tejszag.

Az út harmadát a hátsó üléssor középső székén töltöttem, ami azt jelentette, hogy nem volt hova dőljek, így aludni akkor sem tudtam, volna, ha egyenes utakon közlekedünk. A mellettem ülő férfi nagyobb rutinnal rendelkezett a buszon alvást illetően, ide-oda fordult pihenés közben, majd egy idő után a vállamra ejtette a fejét.

A Kárpátok utáni nagyobb román városokban leszállt néhány utas, így én is elfoglalhattam egy dupla ülést. Aludni azonban így sem sikerült, a sofőr vezetési stílusa garantálta, hogy egy szemhunyásnyit se pihenjek. Reggel 6 órára értem a moldáv fővárosba, a rettenetes utazás után alig vártam, hogy friss levegőt szívjak, és kicsit megálljon a világ körülöttem.

Mivel csak délután lehetett becsekkolni a hostelbe, elindultam, hogy felfedezzem a belváros környékét. Első utam egy kávézóba vezetett, ahol reggelizés közben úgy döntöttem, hogy estig nem fekszem le, ébren maradok, és az utcákon barangolok.

A főutca egy olyan szakaszát jártam végig, ahol a kormányzati épületek jelentős része össze van zsúfolva. Mivel a megérkezésem előtti napokban a városban kormányellenes tüntetések kezdődtek, éppen a legmegfelelőbb helyen voltam ahhoz, hogy megnézzem, mi történik. A tüntetés azonban félrevezető kifejezés lehet a valóság leírására. Demonstráció címén emberek a kormányzati intézmények bejáratai előtt sátoroztak, az utcán és a közeli parkokban üldögélnek mindenféle aktivitás nélkül. Délutánra igazi piknikhangulat uralta a tüntetéseket, amelyek a város több pontján egyszerre zajlottak. Az emberek a fűben heverésztek, beszélgettek, falatoztak.

Egy kis téren a nyugaton „lomizott” porcelánokat és lakásdíszeket árultak kis asztalokról, illetve mindenféle emléktárgyat. Vettem is egy sztálinos hűtőmágnest a szép kisjenői napok emlékére. A főutcáról nyílik egyébként a nagypiac is, ami az egykori lengyel vagy KGST-piacok hangulatát idézte. Az a típusú hely, ahol valóban mindent meg lehet találni, egy férfi halat árult egy szatyorból, de volt, aki egy pár elnyűtt cipőt akart kézből eladni.

Délután befutottam a hostelbe, hogy letegyem a holmim egy részét, és egy gyors zuhannyal frissítsem fel magam. Egy belvárosi hostelben foglaltam szállást, egy hatágyas hálóteremben. A szállás kifogástalan minőségű és olcsó volt, két éjszakáért 5 ezer forintot fizettem. Ezért járt egy ágy, egy zárható szekrény, törölköző, tisztaság, közös zuhanyzó. Ennél volt olcsóbb is, de a fekvése és a felszereltsége ennek volt a leginkább vonzó. A recepciósok és a tulajdonosok is oroszok voltak, amikor gyenge romántudásommal akartam boldogulni, kiderült, hogy a recepciós hölgy egy hangot sem tud románul. Moldáviába érkezésem előtt azt hittem, mindenki beszél románul is az orosz mellett. Tévedtem. Inkább igaz az, hogy oroszul mindenki beszél.

Azt sem tartom kizártnak, hogy a fővárosban él az orosz ajkú népesség többsége. A Wikipédia szerint ugyanis 5,8% az orosz nemzetiségűek aránya az országban, azonban Kisjenő utcáin sokkal többnek tűnt.

Moldávia fővárosában túl sok látnivalóval nem zavarják meg a turistákat, azonban a posztszovjet érzés elegendő arra, hogy élvezhető legyen egy rövid látogatás a városban. Mivel román dolgokkal már egészen jól vagyok lakva, az orosz élményeket kerestem. Alig vártam, hogy az orosz ízeket élvezzem: kvász, pelmenyi, szoljanka leves, várenyiki. A moldvai borokat is érdemes megkóstolni, a helyi boroknak méltán jó a hírük. A Sienkiewicz-regényekben is rendszeresen előkerül a jó moldáv bor.
Kisjenő utcái meglepően rendezettek, a főtér környékén, de a mellékutcákban is ritkán ismertem rá a szokott román utcaképre. A táj is rendezettebb, mint Romániában, sehol nem éreztem elhanyagoltnak a vidéket.

Azért van, ami összetéveszthetetlenül román. A főutakról letérve, a mellékutcákban néhol sokkal ismerősebb utcakép fogadott. A járda egyes helyeken egészen dél-romániai hangulatot keltett. Az utak azonban szovjetesen szélesek, mintha kizárólag felvonulásokra tervezték volna őket. Az autóforgalom azonban munkanapokon, a déli órákban is gyérnek mondható. Istennek hála, így bármikor át lehetett rohanni az úttesten, anélkül, hogy a zebrát keresgéltem volna.

Minden bűne ellenére, azt Kisjenő javára kell írni, hogy rengeteg a zöld terület, ez hatalmas előnye a városnak. Nemcsak sok park van, hanem az utakat is fák szegélyezik. A napsütés elől bármikor egy kis árnyék alá lehetett sietni.

Évekig a városban élt Puskin is. Az orosz író azonban nem önszántából telepedett itt le, száműzetését töltötte Kisjenőben. Az írásaiban megjelenő Kisjenőre egyetlen kedves szót sem veszteget, szörnyűnek és sötétnek írja le.

Mielőtt azonban egy végletekig zord kép alakulna ki a városról, azt tudni kell, hogy egy globalizált világban élünk, az összes nyugati brand itt is megtalálható, mint bárhol Európában. Gyorséttermekből, ruházati és elektronikai termékekből nagyjából ugyanaz a kínálat itt is, mint bárhol a kontinensen. Nagyjából ugyanazok az igények is, a világ egyre inkább uniformizálódik.

Amit gyalog be lehetett járni, azt bejártam az első napon. Este hullafáradtan estem az ágyba, abban a tudatban aludtam el, hogy reggel korán kell kelni, hogy elinduljak a Dnyeszter Menti Köztársaság fővárosába, Tiraszpolba. Már évek óta kíváncsi voltam, milyen lehet a senki által el nem ismert ország, amelyről talán a 90-es évek elején a Panorámában hallottam először. A sors fintora, hogy legfőbb támogatójuk, Oroszország sem ismeri el önálló országként a területet, illetve nem is olvasztja be, noha a lakosai főként oroszok.

Moldova keleti szélén helyezkedik el a magyarországi megye méretével dicsekvő, a mai napig kommunista államként működő, de facto ország. Tiraszpolba kisbusszal utaztam, egyórás út van a két főváros között. Leszállás után két kínai nyugdíjas szegődött a nyomomba, akik megkértek, hogy amíg a városban vagyunk, addig velem tarthassanak. Ők ugyanazt tervezték, mint én, körbenézni a városban, megebédelni, délután pedig visszabuszozni Kisjenőbe. Bár szeretek egyedül felfedezni egy várost, a saját szokásaim szerint végigjárni az utcákat, ennek ellenére nem bántam a kínai társaságot.

A hölgyek Sanghajból érkeztek Moldovába, az egyikük bankár volt, a másik hölgy pedig egy dohányforgalmazó vállalatnál dolgozott. Mindketten nyugdíjas éveiket élvezik, és most bejárják a világot. Az első félórában tartózkodóak voltak, de miután a wechate-en megmutattam, hogy sok kínai barátom van, felengedtek kicsit. Elmondták, hogy Moldávia előtt Bukarestben voltak, ahol csupa rossz élmény érte őket, a hostel vezetője például durván bánt velük. Átadtam a névjegyemet azzal, hogy ha Budapestre jönnek, és szükségük van segítségre, szóljanak bátran.

Tiraszpol tulajdonképpen egy hosszú utca. Az egész városnézésben a két kínai nő kalauzolása volt a legnagyobb élmény. Ideális útitársak voltak, még azt is megvárták, amíg megiszom egy sört a Dnyeszter-parti kerthelyiségben. Egyáltalán nem vagyok sörivó, ennek ellenére vártam, hogy megkóstoljam valamelyik helyi italt. Van néhány étel- és italfajta ugyanis, amit minden országban megkóstolok, ahová elvetődök. A helyi cigi, sör, hamburger, kóla kipróbálása szinte sosem marad ki, az ízeket hasonlítom össze az otthonival. Ezen felül persze főként jellegzetesen helyi ételeket és italokat fogyasztok.

Tiraszpol némi meglepetést okozott. Bár Karl Liebknecht és Lenin utca is van, sok a kommunista emlékmű, illetve az állami hivatalok jelképei is a kommunista diktatúrát idézik, azért „szovjetebbre” számítottam. Minden, amit érdemes látni, azt be lehet járni másfél óra alatt. Az egyetlen főutcán van minden. A világháborús és a függetlenségi háború emlékműve, a Parlament, ami előtt Lenin szobra áll, illetve a zavarba ejtően díszes ortodox templom.

A Parlament épülete végül is néhány panelház egymás mellett. Az épületek nagy része a szovjet időben épült, alig akad olyan épület, ami ne a szocialista építészet jegyeit mutatná. Tiraszpol egyébként egy viszonylag friss alapítás, az 1700-as évek közepén kezdtek itt várost építeni.

Tiraszpolban már tényleg kevesen beszélnek románul, úgy éreztem, hogy nem is nagyon szeretik az emberek. De ez valahol érthető, pár évtizede még fegyveres összecsapás volt a két Moldávia között.
A két kínai hölggyel a sétánk végén beültünk egy vendéglőbe, ahol én megettem egy tál pelmenyit, ők pedig egy-egy salátát. Közben folytattuk a beszélgetést.

A hölgyekkel teljesen egyetértettünk abban, hogy semmi extra nincs Tiraszpolban, de ők sem bánják, hogy eljöttek, legalább látták ezt is. A kiadós ebéd után elindultunk a buszpályaudvarra, egy helybeli szerint ugyanis délután 6 körül megy az utolsó busz vissza Kisjenőbe. Kisjenő, Kisinyov, Chisinau, mindegy is, egy idő után én is Csicsinónak mondtam, ahogy a kínaiak ejtették ki.

Összességében Moldova érdekes vidék, de családi kikapcsolódásra nem ajánlom. Minél több helyen megfordulok, annál biztosabb vagyok benne, hogy Magyarországon lehet a legjobb minőségben kirándulni, pihenni, nyaralni. Síkságból, szép dombokból, tavakból, folyókból, borból, gyümölcsből, finom ételekből, barátságos emberekből olyan gazdagon vagyunk ellátva, hogy aki csak a Kárpát-medencét utazza végig, egyik sarkából a másikba, azzal is mindent megkap, amire egy embernek szüksége lehet.