Alapjaiban teszi tönkre a migráció az európai társadalmakat

Calais, 2016. október 26. Fiúk futnak el távozó migránsok által felgyújtott bódék égő maradványai mellett az észak-franciaországi Calais-ban engedély nélkül létesített szükségtábor bontási munkálatai alatt 2016. október 26-án. A gyújtogatások miatt felrobbant legalább két gázpalack, egy ember könnyebben megsérült. A francia hatóságok két nappal korábban kezdték meg a Dzsungelnek nevezett tábor felszámolását, a kiürítés a tervek szerint egy hét alatt lezajlik. (MTI/EPA/Etienne Laurent)

Hosszú interjút adott a Le Figarónak Pierre Brochand, a külső hírszerzésért és elhárításért felelős Külső Biztonsági Főigazgatóság (DGSE), röviden a francia kémelhárítás egykori főigazgatója. A korábban ismert diplomata a rendszerváltás idején Franciaország magyarországi nagykövete volt, ezután Izraelben, később Portugáliában is nagykövetként képviselte Franciaországot. Diplomáciai karrierje végeztével, Jacques Chirac és Nicolas Sarkozy elnöksége alatt irányította a francia kémelhárítást. A Le Figarónak adott interjújában történelmi perspektívából, hiteles következtetésekkel, tudományos igényességgel bizonyítja be, hogy az államoknak miért kellene a migrációt, és az abból fakadó problémákat első számú feladatként kezelni, és miért jelent a migráció alapvető fenyegetést saját létükre. A riportot Eugénie Bastié, fiatal konzervatív esszéista készítette annak kapcsán, hogy Brochand a „Res Publica Alapítvány" migrációról szóló szemináriumán egy hosszú, tudományos értékű, komoly filozófiai és szociológiai alapokra helyezett előadást tartott. Eric Zemmour esszéíró egyébként arról elmélkedett, hogy Brochand gondolatait mintha megpróbálnák elzárni a francia társadalom elől, megpróbálnák eltitkolni - a Le Figaro kivételével érdemben senki sem foglalkozott az előadással Franciaországban.

Pierre Brochand alaptézise az, hogy a migráció nem az egyetlen probléma, viszont mindenképpen a legfontosabb, amelyre azért is reagálni kellene, mert alapjaiban veszélyezteti a nyugat-európai társadalmakat és az állam berendezkedését.

Brochand saját terminológiát vezet be a jelenség elemzése során. Egyrészt az „individuális állam" kategóriájával (ami a ma Nyugat-Európa országainak többségében uralkodó (neo)liberális társadalmi szerveződéssel azonos), valamint a „nemzetállam" kategóriájával számol, amelyet lényegét tekintve a 68-as nagy baloldali-liberális ellenforradalom kezdett el felszámolni. Az „individuális államnak", mondja Brochand, nem a Vallás, a Hagyomány vagy az Állam a legfelsőbb szervező ereje, hanem maga az élő ember, aki elidegeníthetetlenül és megkérdőjelezhetetlenül egyenlő jogokkal rendelkezik, és akit arra ösztönöznek, hogy örökölt és nem kívánatos kapcsolódásaitól szabaduljon meg. Ebben az ideológiában az értékek piramisa felborult, többé nem a lényegi vezérelvet jelentik, hanem létrejön a „szabadon választott üresség", amelyet horizontális mechanizmusok irányítanak, mint a piac, a szerződések, a kommunikáció. Ezzel szemben a „nemzetállam"-ban vezérlő elv a hagyomány, az állam központi vezérlő szerepe és maga a Nemzet, a Közösség mint a hatalom legfőbb szervező ereje.

Migránsok az észak-franciaországi Calais-ban, az engedély nélkül létesített szükségtábor bontási munkálatai alatt 2016. október 26-án. Forrás: MTI/EPA/Etienne Laurent

A migráció egyik legnagyobb problémája Brochand szerint az, hogy a migránsok egy „hiányos, „csonkolt", individuális társadalomba érkeznek, akiket a poszt-modern állam magányos individuumként szemlél, és ugyanazokkal a jogokkal ruház fel, mint az ott született, ott élő őshonos népességet. Ez viszont nem akadályozza meg abban a letelepedett migránsokat, hogy „heteronóm közösségeket", akár egy olyan elkülönülő nemzetet hozzanak létre, amely problémát jelent az őshonos nemzettel szemben (erre jó példák az egyes nyugat-európai nagy városokban kialakult párhuzamos társadalmak).

Migráció-gyarmatosítás-globalizáció

A migrációval összefüggésben Brochand arra törekszik, hogy Franciaország és a Nyugat kolonizációs szerepét és örökségét is megértse. A gyarmatosítás szerinte a „nemzetállam" koncepciójának kivetítése volt egy olyan (hagyományos) társadalomszerveződési szövetre, amely erre még nem volt felkészülve, és nem állt a „nemzetállam" szintjén. Miután nem volt megfelelő átmenet a két társadalom között (tehát a gyarmatosító által exportált modell és a helyi közösségek között) törvényszerű volt, hogy ezek a gyarmati alapú képződmények elbuktak. Migránsaink ebből a közegből jönnek, mondja Brochand, miközben „hűségesen őrzik saját közösségükhöz való tartozásukat, amelyhez egy boldogtalan nacionalizmus és a kettős örökségből fakadó diszfunkcionalitás is párosul." A globalizáció pedig az „individuális társadalom" exportját is jelenti az ún. fejlődő világba, és ez megint csak bukásra van ítélve.

Brochand úgy látja, hogy az, amihez éppen most asszisztálunk, ugyanolyan felhajtó erővel rendelkezik, mint ami a nyugati társadalmak hegemóniáját vezérelte a gyarmatosítás során. Azt a hegemóniát, amelyben a globalizáció megjelenése, annak feltételrendszerével és elutasítottságával gyakorlatilag már a hegemónia végét és a hanyatlás kezdetét is jelentette. Egyértelmű, mondja Brochand, hogy a migráció részt vesz a gazdasági felemelkedésben, és elvben célja a két világ közötti egyenlőtlenség kiegyenlítése. Miközben Ázsia a termelésre koncentrál, Afrika biztosítja a migrációt, de a migránsok éppen akkor kezdenek Európába áramlani, amikor a munkahelyek Európából Ázsiába helyeződnek át. A jóléti állam vívmányai nagyon vonzók számukra, de a migrációt kísérő illegális tevékenységekből is jövedelmet szereznek, gondoljunk csak az ember- és kábítószer-csempészetre, a feketemunkára vagy a szociális csalásokra.

A politikailag korrekt ideológia rabságában

Fontos kiemelni, hogy Brochand a migrációnak három időben eltérő hullámáról beszél. „Az első egy rövidebb évszázadig tartott, egészen a 70-es évekig, és egy tisztán munka alapú logikán alapult. Franciaországban hiányzott a munkaerő, a katolikus Európa szállította ezt. Diszkrét és munkás migráció volt ez, nem követelőző és ráadásul a befogadó országhoz kulturálisan is közel álló. (...) A második migránshullám, amely a 70-es években indult el, nem Európából jött, hanem a volt gyarmatokról, és főként muszlimokból állt, hatalmas kulturális különbségekkel, ami az első hullámra nem volt jellemző." (Pierre Brochard első hullámon például a szegényebb olasz emberek Franciaországba áramlását érti.) „Bűncselekménynek nevezném, hogy megnyitottuk a határainkat egy olyan népcsoport előtt, amely éppen akkor lett független, holott tisztában voltunk az inkompatibilitásukkal. Ez teljes mértékben igazolható az Algériában (általában Észak-Afrikában) a gyarmati időszakban született franciák („pieds noirs") és még inkább az oda beszivárgó szélsőbaloldali militánsok („pieds-rouge") 70-es években történő visszatérésével. Minden úgy történt, mintha mostantól ugyanabba a lakásba kényszerítenének egy hosszú jogi viták után elvált párt", mondja szemléletesen Brochand. A máig tartó, a 2000-es évek elején induló harmadik hullám, amely több kritériummal is jellemezhető Brochand szerint (mint pl. az, hogy ez a migráció túllépett a gyarmati eredetéből, nem csak Franciaországra, hanem egész Európára kiterjedt, inkább a menedékjogot, semmint a családegyesítést vette igénybe), mutat ugyan hasonló jegyeket az előző hullámmal, különösen, ami a jogi értelembe vett önrendelkezést illeti, de ebbe a szíriai és líbiai háborúk jelentős változásokat hoztak, és valódi válsághelyzetet idéztek elő.

Migránsok egy brüsszeli parkban Forrás: Getty Images/Anadolu Agency

Épp az a veszélyes, hogy a „politikailag korrekt" felfogás különféle manipulációinak köszönhetően arról akarnak meggyőzni bennünket, hogy „nincs új a nap alatt", és az utolsó két migránshullámot is ugyanolyan könnyedén „szívja" majd fel a nyugati társadalom, mint az elsőt, mert hogy semmiféle különbség nincs közöttük.

„Bevallom, ettől az önként fogadott vakságtól eláll a szavam"- teszi hozzá Brochand. „Miután vannak tapasztalataim, megerősíthetem, hogy Európa és Afrika nem ugyanahhoz a civilizációs körhöz tartozik, és az iszlám nem azonos a kereszténységgel, és a gyarmatosítás nem csak jó emlékeket hagyott, az idegengyűlölet, egyfajta egyetemes érzésként csak erősödik a különbségek láttán stb. Tovább is bővíthetném ezt a listát, mondja Brochand, majd hozzáteszi, hogy ezekről „már beszélni sem akarunk, holott elegendő csak utcára menni Saint Germain–des-Prés-ben (Párizs előkelő 6. kerületének gazdag része, ez volt a francia irodalmi és művészeti élet központja), és meggyőződni erről élőben. Mi lehet az oka ennek? - teszi föl a kérdést Brochan;, „a nemtörődömség?", „a rossz lelkiismeret?", esetleg a „Wishful thinking" (vágyvezérelt gondolkodás) van emögött?

Asszimiláció vagy integráció

Brochand szerint a gyarmatosítást követő migránshullámokban megfordultak a szerepek, és míg korábban a francia hatás érvényesült a gyarmatokon, mostanra a volt gyarmatok „alakítják" újra magukat, csak épp Franciaországban. Erre jó példa a „nehéz kerületekben", városrészekben kialakult helyzet. És miután az „individuális állam", amely ördögtől valónak tekinti a „nemzetállamot", a gyarmatosítást kiáltja ki bűnbaknak, ezen az alapon Franciaországnak erkölcsi alapú, örökké tartó adósságai vannak a gyarmatokkal, az ott élőkkel és leszármazóikkal szemben. Ez a folyamat a migrációs jelenségben többféleképpen tetten érhető.

Először is, az újonnan érkezettek élve a lehetőséggel, áldozati szerepet vesznek föl, nem mutatják azt az elismerést a befogadó társadalom irányába, ahogy azt tették az első, Európából érkező migránsok. Kialakul egyfajta soha nem látott „francia franciagyűlölet", amely egyebek mellett abból az őshazát megillető szeretetből fakad, amit a migránsok saját országukból hoznak magukkal.

Másodszor, egyre nagyobb tömegek szakadnak el az asszimiláció lehetőségétől, mert az azt jelentené számukra, hogy szüleiket becsapják, saját identitásukat megtagadják. De ugyanezt jelentené a nemzeti közösséghez történő csatlakozás is, ami egyáltalán nem éri meg, hiszen ez a közösség (mármint a francia) a földön létező összes bűnt elkövette ellenük. Kényelmes az üldözötti szerepben tetszelegni, emiatt kompenzációt követelni és megnyugvást találni egy fantazmagóriában, amely az eredeti hazáról mint egy elveszett paradicsomról szól.

Migránsok sátortábora Párizsban Forrás: AFP/Christophe Archambault

De a legveszélyesebb ebben a folyamatban, hívja fel a figyelmet Brochand arra a jelenségre, ami az amerikai rasszista modell-felfogás felé közelíti Franciaországot. A gyarmatosítás utáni hangulat szépen lassan oda fajult, hogy a migránsok nem is migránsok, valójában „otthon" vannak, „nálunk" vannak, mondja Brochand, „vagy azért, mert egykori gyarmatosítottként nem veszítették el a jogukat ehhez, vagy azért, mert beutazásuk, akárcsak a szüleik vagy nagyszüleik esetében, nem egészen volt önkéntes, és inkább hasonlatos egy kizsákmányolás céljából végrehajtott deportáláshoz, semmint a jobb élet reményében történő kivándorláshoz.

„Ez az eszmefuttatás egyre közelebb visz bennünket ahhoz, hogy a mi Európán kívüli migránsainkat az amerikai fekete lakossághoz hasonlítsák, akik a rabszolgák leszármazói. Ezen az alapon az európai migránsok csak másodlagos állampolgárok, akiknek épp ezért polgári jogi harcot kell folytatniuk, és akiket a többségi társadalom a bőrük színe miatt utasít el. Olyannyira, hogy ebből a különleges perspektívából igazi tétje nem annak van, hogy a migránsok, ahogy azt több generáció során meg is tették, erőfeszítések árán feljebb jussanak a társadalmi ranglétrán; hanem inkább az a fontos, hogy az egyenlőtlenségek ellen harcoljanak, amelynek nem az érdem, vagy a polgárosodás az oka, hanem a „diszkrimináció" és a rasszizmus, vagy akár az apartheid. Innen ered a második vagy harmadik generációs migránsok csodálata az afroamerikai kulturális forradalmak iránt. Ezt mutatja a koncepciózusan használt, tengerentúli kifejezések elterjedése is, úgy mint a „gettó", az „integráció", a „pozitív diszkrimináció", a „végtelenített antirasszizmus", az „iskolai igazolvány", a „busing" stb. És miután ezt a rasszista olvasatot beoltották a társadalomba, vírusként terjed, általánossá válik az a nézet, hogy a migrációt ellenzők valójában az embereket kinézetük (bőrszínük) szerint osztályozzák. Már ismerjük is ennek a terminológiának és amerikanizálódásnak a káros következményeit, mondja Brochand, amelyben a bennszülöttek fehér többséggé alakulnak, amely szükségszerűen elnyomó, amelyben a migránsok leszármazóit (ide értve a tengerentúli francia területekét is) „látható kisebbség" kategóriába sorolják, vagy megjelenik egy keleti típusú antiszemitizmus is.

És aztán a kör bezárul: a vallási, gyarmati és faji törésvonalak mentén lassan a pokolra jutunk, anélkül, hogy arról tudnánk, holott ennek mindennapi jelei vannak, amit a Valóság küld számunkra. Minél inkább homokba dugjuk a fejünket, annál inkább nehéz lesz felébredni, ha muszáj lesz. Legyünk őszinték, mondja Bronchand, mert az „individuális állam" által biztosított jogok alapján Franciaországba érkező migránsok jelentős része nem ismeri el Franciaországot a magáénak.

Nemzetállam vagy liberális (individuális) állam

Brochand három államszervező modell együtthatásával szemlélteti a mai viszonyok fenntarthatatlanságát.

Egyfelől itt van az „individuális társadalom", amely globalizált oligarchaként vezet bennünket, másfelől a „nemzetállam", amely most legyőzötti pozícióban van, viszont szimbolikájában még mindig jelentős hatást fejt ki a bennszülöttek és az asszimiláltak körében, harmadsorban pedig itt vannak az „importált" közösségek, amelyek túlnyomó többségben a migránsokat jelentik. Ennek a hármas ideológiai egymásba feszülésnek az a legtoxikusabb része Brochand szerint, amikor a két másik formáció, az „individuális állam" és a migránsok közössége mintegy „szendvicsbe fogja" a „nemzetállamot". Ez a két, egymástól igencsak távol álló formáció (gondoljunk csak a férfi-női egyenjogúságra, vagy az individuális állam nyújtott azonos neműek közötti viszonyokat szabályozó jogokra és az iszlám ide vonatkozó ezzel ellentétes tanaira) különbözőségük dacára cinkosként fog össze a „nemzetállam" ellen, amelyet minden rossz forrásának kiált ki. „Ez egy aberrált koalíció, amely a kisebbséggel szembeni diszkrimináció és antirasszizmus tilalmára épül, és amelynek egyik legszembetűnőbb hatása az, hogy minden politikai újjászületést elítél, miközben „a társadalmunk ijesztő ellentmondások között sodródik" .

Európába tartó migránsok a görög-török határon 2020. március 2-án. Forrás: SOOC/Achilleas Chiras / SOOC/Achilleas Chiras

„Kulturális távolság" –Tolerancia küszöb

A folyamatok megértéséhez Pierre Brochand a „kulturális távolság" terminológiáját vezeti be, mondván, hogy ez sokkal jobban leírja a kialakult helyzetet, mint a hivatalos közbeszéd, amely a sokszínűséget használja mint egyfajta csodát, amely soha nem vezethet konfliktushoz. Ez nem igaz. Sőt. Határozottan úgy látja, hogy irreális azt gondolni, hogy a skandináv könyvelők és a pastuk (afgán kelet-iráni eredetű etno nyelvi csoport) gerillák, a brit munkások vagy a szomáliai papok képesek egy közös társadalmat csinálni, harmóniában élni és ösztönözni gyerekeik fajkeveredését, viszont a hatályban levő dogmák szajkózói mintha színházi súgók lennének, azt tudatosítják, hogy ezt nem lehet kimondani, hanem azt kell mondani, hogy igen, az együttélés lehetséges. „Az első migránshullámban érkezők például kulturálisan közelebb voltak a bennszülöttekhez, mint a további hullámokban érkezők", mondja Brochand, majd a muszlim és ázsiai kultúrkörök közötti különbségre is ráirányítja a figyelmet, aminek különösen az asszimiláció szempontjából van jelentősége, és azt állítja, hogy „a kínai-vietnámi közösségek asszimilációja példaértékűnek tekinthető."

A kulturális különbségek tekintetében az iszlám jelenti a legsúlyosabb problémát. A kulturális összeütközés centrális tengelyében állva az iszlám a világ legdurvább konfliktusainak 85-90 %-a mögött ott áll, és egy semmihez nem hasonlítható vallássá vált", fogalmazza meg Borchand az alaptételt, „mert az iszlám mindig rendkívüli erővel tiltakozik az éppen uralkodó világgal szemben, legyen szó akár a Nyugatról, akár a fejlődő világról, ahol a globalizációellenesség egyedüli szimbólumává vált. Egyszerre fiatal és dinamikus, de archaikus és szöveghű, és semmiképpen nem hasonlatos az egyébként ugyanabból a görög-latin hagyományból eredő kereszténységhez, és az abból kinövő „nemzetállamhoz".

Ki az, aki szerint ugyanolyan hatása van egy-egy afgán 100 különböző, 1000 fős lélekszámú faluba történő betelepítésének, mint annak, ha egyszerre 100 afgánt telepítenek egyetlen 1000 fős faluba? Vagy ki az, aki szerint a „sokszínűség jó hatása" a gazdasági növekedésre is jó hatással van, ha ugyanebbe a faluba nem 100, hanem 200 migráns érkezik?

„Ahogy átlépik a „toleranciaküszöböt" (ezt a terminológiát még Mitterrand elnök vezette be) a migránsok, ami már megtörtént az ország bizonyos területein, akkor mindenütt ugyanaz a katasztrófa-folyamat következik be. A kulturális távolság ekkor fizikai közelségbe kerül és bizalmatlanságot provokál. Több száz enklávé jön létre, mint a párduc bőre", érzékelteti Brochand az előttünk zajló folyamatot. „ A területek ellenőrzéséért brutális harc kezdődik, ezek kicsiny méretüknél fogva is alkalmasak a bezárkózásra és az állam szabályainak megkerülésére, és megnyílik az út egy fordított társadalmi nyomás előtt: a kisebbségek átveszik az irányítást, az erősebb joga alapján döntően a fiatal férfiak kezébe kerül a hatalom. Ez a kisebbség hittérítő jelleget ölt magára, és kihasználják a szervezetlenséget, megfigyelés alá vonják az embereket, és a régi jó bevált recept szerint „akié a föld, azé a vallás" („cujus regio, ejus religio") elven átveszik a hatalmat. A kisebbségek egy része egyben bűnöző is, privilegizált helyzetben van, és egyfajta kapcsolatot képez a kábítószereket előállító fejlődő világ és az azt fogyasztó nyugati társadalmak között. „A Muszlim Testvériség kivételével, amely nemzeti szinten is képes szerveződni, illetőleg a radikális tanokat hirdető szalafisták kivételével, akik helyi szinten szerveződnek, ezek a kisebbségek nem strukturáltak, és egy „kibővített" családba szerveződnek, illetőleg, amikor ez szétesik, akkor bandákba", írja le Brochand a folyamatot.

François Hollande ismert mondatával kapcsolatban, amelyet könyv alakban is megjelentett, magánbeszélgetéseiben mondott el a migrációval összefüggésben a volt szocialista köztársasági elnök („ami Franciaországban történik, az a terület újrafelosztása"), Brochand azt mondja, hogy az erőszak és a harc jelenleg nem „házról házra" terjed, hanem diffúz és anarchikus módon még a „mindenki háborúja mindenki ellen" fázisban tart. Ennek ellenére gyakoriak a kollektív támadások, döntő jelleggel a fennálló rendvédelemmel és szimbólumrendszerrel szemben, lázadás vagy gerillaharc, vagy terrorista merényletek formájában jelenik meg, amelyek, még ha magányos terrorista is követi el őket, az iszlám globális szférájába illeszkednek. Szép lassan ezek az események egy új fázisba, egy olyan átmeneti dimenzióba kerülnek át, amely az „egymás mellett" élésből egészen az „egymással szembe"-kerülésig tart. „Az enklávék végül is diaszpórát hoznak létre, amelyek, ahogy azt a pesszimisták, mint én is, gondolják, valójában időzített bombák, hacsak nem teszünk valamit felrobbanásuk megakadályozása érdekében" - teszi hozzá a volt diplomata.

Szemléletes hasonlattal él Brochand, amikor arról beszél, hogy a „szén-dioxid légköri koncentrációjának növekedése nagyságrendileg nem mérhető, valójában csak annyit tudunk, hogy ha átlép bizonyos értéket, akkor káros következményei lesznek, amire politikai döntésekkel kell reagálni. Miért van az tehát, hogy ebben az esetben egyre keményebb vészjelzéseket adunk le, miközben a másik, nem kevésbé káros jelenséget, a migrációt a maga útjára engedjük? Ez a fajta sajátos kettősség, úgy tűnik, senkit sem zavar, amikor nyilvánvaló, hogy a pótolhatatlan ökorendszerek túléléséről van szó".

Migránsok másznak át a spanyol határon lévő kerítésen. Forrás: NurPhoto/Laura Tárraga Garrido/NurPhoto/Laura Tárraga Garrido

Brochand külön kitér arra, hogy az asszimiláció helyett megvalósítandó integráció valójában egy amerikai koncepció, amellyel ott a fekete lakosság integrációját próbálták megoldani. Franciaországban ezt úgy interpretálják, mint egy ideális megoldást a migránsoknak és leszármazottaiknak arra, hogy rendezett kapcsolatot alakítsanak ki a befogadó állammal, amely az elképzelések szerint hatalmas vállalatként, munkaszerződéssel kapcsolja be a migránsokat a társadalomba, mint ha ez önmagában elegendő lenne. Valójában pedig nem a befogadó társadalomhoz történő teljes körű csatlakozásról van szó, hanem egy kevésbé ambiciózus, interaktív, szerződésalapú viszonyról, amely nemcsak hogy lehetővé teszi az eredeti országgal való kapcsolatok fenntartását, hanem gond nélkül biztosítja a hozott vallás szabad gyakorlását, és a csak migráns miliőből származó házasságot (és a születendő gyerekeknek adandó neveket is), miközben a „köztársaság értékei" hangzatos, napi szinten változtatandó szlogenné váltak.

Brochand, már csak tapasztalatai miatt is, aggódik a Franciaországban kikényszerített migráns modell miatt, ugyanis az elmúlt 50 év azt mutatja, hogy a migránshullámok sokkal több problémát okoztak, mint amit megoldottak, ideértve annak gazdasági tartalmát is, ami a liberális, „individuális állam" egyik hívószava és igazoló tétele volt az elmúlt időszakban („migráns =olcsó munkaerő"). Hogyan lehet úgy védekezni vagy harcolni az iszlám szeparatizmus, kiválás, elszakadás ellen, ha még csak meg se vizsgáljuk annak a lehetőségét, hogy csökkentsük a migránsok és az általuk létrehozott diaszpórák számát?

Brochand azt sugallja, hogy „ezt a helyzetet előidéző „individuális állam" helyett valójában vissza kellene térni a „nemzetállam" fogalmi rendszerébe, bár azt is hozzá teszi, hogy ebben a kérdésben is a Történelem hoz majd ítéletet, csak ne legyen túl kemény az ítélet...", zárja Pierre Brochand nagyívű és kétségtelenül nagyhatású eszmefuttatását.