Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
"Néhány nap alatt John Wayne kitaszított lett. Orange megye választott demokratái átnevezték a dél-Los Angeles-i lakónegyedben lévő Santa Ana-i repülőteret. Az USC (dél-kaliforniai híres egyetem, mely jól ismert filmes osztályáról, ahol Georges Lucas is tanult) hallgatóinak szövetsége pedig megakadályozott egy kiállítást, amelyet a vitathatatlan westerncsillagnak, az iskola egykori ösztöndíjasának szenteltek volna" - írta a francia rendező és producer. Ugyanis, előkotortak egy 1971-es Playboy-interjút, amit homofóbnak nyilvánítottak.
John Wayne-t sohasem kedvelte a baloldal. Feltétel nélkül támogatta Amerika vietnami beavatkozását és a lőfegyverek használatát, támogatója volt a Republikánus Pártnak, jobboldali volt, kinyilvánítottan antikommunista, és kevéssé foglalkozott korának hippi ideológiájával. Nem rajongott enyhén szólva 1968-ért sem. Inkább a férfias hagyományokat részesítette előnyben - amelyet ma „macsónak" neveznek -, és amelynek ő volt a szimbóluma. Azaz, erősen feltételezhető, hogy a Playboy-interjú pusztán ürügy volt, hogy a szélsőbal nyilvánosan is gyűlölhesse az Oscar-díjas színészt.
"Hollywood világában, amely mindig is a liberális eszméket támogatta - ma azt mondhatnánk, hogy „a baloldali" vagy „a progresszív" ideákat -, John Wayne elköteleződése ellenére az egyik legelismertebb személyiség volt. Akárcsak John Ford, akivel nem kevesebb, mint tizennégy filmet forgatott, és aki szintén nem arról volt ismert, hogy „baloldali" lett volna."
A francia rendező igen szemléletesen értelmezni kezdi John Wayne filmjeit. Szerinte a radikális baloldal mai őrületének egyfajta "iróniája, hogy John Wayne gyakran testesített meg zord, mogorva, hevesen individualista hőst, olyat, aki embergyűlölő, gyakran alkoholista, néha rasszista, de aki az események során, és a nők csábításának hatására felfedezi, hogy a világ nagyon különbözik attól, amit elképzelt. Rájön, hogy a konföderációsok (déliek) rosszabbak is lehetnek, mint a szövetségiek (északiak), és hogy az indiánokat nemcsak lemészárolni és területükről elűzni lehet, hanem nekik is joguk van békében élni. Olyan karaktereket formázott meg, akik fokozatosan felfedik jó szívüket, és megerősítik annak az igazságát, hogy csak a bolondok nem változtatják meg soha a gondolataikat.
Így volt ez a leghíresebb szerepeiben is. A John Ford rendezte zseniális Az üldözők című westernben az egykori katona szerepében, vagy a Howard Hawks rendezte három remekműben, a Rio Bravo-ban, a Rio Lobo-ban és az El Dorado-ban, ahol egy olyan seriffet játszik, aki Dél-párti és mizantróp, de feláldozza magát másokért, felhagy a saját elképzeléseivel, hogy visszatérjen az elvekhez. Azokhoz, amelyek Amerika alapelvei, de mindenekelőtt az élet és az erkölcs alapelvei, és melyeket végül mindenek fölé helyez.
Ezért szégyen, hogy John Wayne-t ma karikatúrává redukálják, és elvetik hatalmas pályafutását egy egyszerű interjú miatt, amit az élete vége felé adott, és amelyről senki sem tudja, milyen körülmények között jött létre. A fia azt nyilatkozta, hogy a (napjainkban homofóbnak tartott) interjút egy „dühkitörése" közben adta".
A francia producer-rendező szerint "korunkban, amikor a történészeket túl sokszor helyettesítik ügyészek, ahol az „azt beszélik" alapján kerül valaki vád alá, és ítéltetik el bizonyíték nélkül még a tárgyalás előtt, John Wayne az új áldozata a vezeklő „politikai korrektségnek", mely ma a legfőbb az amerikai egyetemeken, és a demokratikus militáns körökben uralkodik. Ezekhez ma még beszivárogtak a „nacionalista rasszisták" és más „esszencialisták", amit Philip Roth tizenöt évvel ezelőtt csodálatosan megérzett és megírt nagy regényében, a Szégyenfolt-ban." (Philip Roth regényéből egyébként Robert Benton a magyar mozikban nem játszott, de értékes filmet készített, Anthony Hopkins és Nicole Kidman főszereplésével.)
Francois Margolin esszéjében arról ír, hogyha a radikális baloldal terrorjának engedelmeskedni kezdünk, akkor elég rosszul járunk, és legfőképpen rosszul jár az egyetemes filmművészet. Ezt kérdezi: "Be kellene tiltanunk Szergej Eisensteint, azzal az ürüggyel, hogy elismerte Sztálin „nagy orosz" (és halálos) ideológiáját? Be kellene tiltani Jean-Luc Godard-t, mert antiszemita megjegyzéseket tett a Georges Pompidou központban tartott kiállításon és a különféle interjúi során? Áldozzuk fel Charlie Chaplint, akinek el kellett menekülnie az Egyesült Államokból, mert az akkori FBI-főnök, J. Edgar Hoover „veszélyesen haladónak és erkölcstelennek" nevezte? Ne nézzük többé Pier Paolo Pasolini filmjeit, akit azért zártak ki az Olasz Kommunista Pártból, mert túlzottan érdeklődött a fiúk iránt? Vagy tagadjuk meg Rainer Werner Fassbinder-t, A szemét, a város és a halál című darabja miatt, amit a svájci Daniel Schmid rendező vitt filmre, és amelyet aztán antiszemitának tituláltak, és az izraeli küldöttség távozását idézte elő a cannes-i filmfesztiválon? Vagy Nikita Mihalkovot, a Fekete Szemek orosz filmrendezőjét, Putyin barátját, a Krím-invázió és a csecsenföldi elnyomás nyílt védelmezőjét? Vagy a kétszeres cannes-i Arany Pálma-díjas Emil Kusturicát, aki támogatta a hágai háborús bűnökért elítélt szerb vezetőket? Vagy Cecil B. DeMille-t, a Tízparancsolat rendezőjét, akinek nézőpontja ma szélsőségesnek minősülne, és aki egyébként ezzel egyidejűleg áthágta a Hágai kódex (a puritánok Bibliája) erkölcsi szabályait? Vagy D.W. Griffith-t, az utazás feltalálóját, az Egy nemzet születése mestermű szerzőjét, aki a fehérek Amerikájának, sőt a Ku-Klux-Klannak védelmezője is volt?
A lista végtelen, és csak kevés érdekes rendező menekülne meg az ideológiai felkoncolástól. Ez az a helyzet, amikor megpróbáljuk átírni a történelmet egy másik korszak prizmáján keresztül."
"Anélkül - folytatja a francia dokumentumfilmes -, hogy azt állítanánk, hogy a helyzetek pontosan összehasonlíthatók, ugyanaz történik, mint amikor a tálibok felrobbantották az afganisztáni Bamyan évezredes Buddháit azzal az ürüggyel, hogy az emberi ábrázolás - melyet a múltban tiszteletben tartottak, de az iszlám betiltotta - ellentétes az elveikkel. Vagy amikor az Iszlám Állam elpusztítja a Mohamedet megelőző civilizációk minden nyomát, még akkor is, ha a szíriai Palmüra település csodáiról van szó.
Mindent kitörölni a történelemből, ami nem felel meg nekünk, és átírni, sajnos egy nagyon gyakori álom. Szinte minden diktátor álma ez volt. Hitler megsemmisítette az úgynevezett „degenerált művészet" festményeit, és sokszor égettetett el könyveket, Sztálin töröltette Trockijt az októberi forradalom összes fényképéről, Mao Ce-Tung pedig értelmiségieket és művészeket küldött ki mezei munkára (vagy munkatáborba), mert így sokkal hasznosabbnak tűntek számára. Ez egy állandó gondolata mindazoknak, akik úgy érzik, hogy hatalmuk van."
Ami újdonság az összes ma szolgáló „jól gondolkodónál", az az, hogy ez az akarat olyan emberektől származik, akik nem birtokolják a hatalmat, mégis azt hiszik, hogy több hatalmuk van bárki másnál. Valószínűleg ez teszi őket olyan veszélyessé. Mivel, akárcsak az igazi diktátorok, azt hiszik, hogy az emberiség szolgálatában csak Jót tesznek, nagy J-vel, azzal, hogy megszabadítanak minket mindazoktól a szánalmas lényektől, akik egykor szabadon kifejezték magukat.
Érdekesen fejezi be esszéjét a francia producer-rendező: "Mivel azt hiszik, John Wayne reinkarnálódott a szerintük szörnyeteg Donald Trump személyében, ez egy nagyon egyszerű szimbolikus bosszú. Trump talán nem tette egyértelművé a 2016-os választási kampányának kezdete óta, hogy az ő elképzelése olyan, mint egy nyugati íróé vagy egy cowboyé? Kerítéssel kell körülvennie a területét, hogy a marhái nehogy megszökjenek, és hogy megakadályozza az indiánok támadásait. Ez kétségtelenül egyfajta leegyszerűsítés, de ez a gondolat is hozzájárult a győzelméhez, hiszen az ország összes alapító mítoszát magában foglalta.
Azzal, hogy támadják a mára már csaknem elhagyott szimbólumokat, mint John Wayne-t, Trump Amerikáját támadják. Egy rosszul felfogott bosszú érzésével.
Ez Amerika, tele hatalmas terekkel és apró fehér emberekkel. És ezt ők gyűlölik."
