Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Nézzük tehát Jean d'Ormesson 25 évvel ezelőtt írt elemzését:
Mit lehetne elmondani François Mitterrand-ról egyebet, mint azt, hogy olyan államfő volt, akit folyamatosan bálványoztak, és akit még annál is jobban gyűlöltek, mint ahogy szerettek? Talán egyet: ördögi figura volt. Amikor két teljes elnöki ciklus, azaz rekordhosszúságú, 14 év köztársasági elnökség után elhagyta az Elysée-palotát, sem számos ellensége, sem még népesebb baráti köre nem akarta palástolni megkönnyebbülését, hogy végre megszabadultak ettől az embertől, akit nem lehetett Vigny-nek, a feleségéhez írt versénél találóbban jellemezni:
„A társ, akivel kapcsolatban kételkedik a szív"
Megszabadultak tőle? Nem igazán. Malraux azt írta a Tábornokról, akit Colombey-ban temettek el: „A parancsnok urnafalban nyugszik" (Franciaországban De Gaulle-t, aki több mint 10 évig volt köztársasági elnök, Tábornoknak nevezik, a második világháborús ellenállásban játszott kiemelkedő szerepe miatt - a szerk.). Francois Mitterrand nem parancsnok és nem nyugszik urnafalban. Bár elképzelhető, hogy titkon remélte, hogy a Panthéon egyik sírjában helyezik majd örök nyugalomra, ehelyett csak a franciák emlékezete őrzi őt az idők végezetéig.
François Mitterrand-t a történelem De Gaulle tábornok nyomában és árnyékában helyezte el. Ez volt az ő sorsa. Az ő keresztje. A tábornok engesztelhetetlen és állandó ellensége volt. Mitterrand talán kissé későn vette ki részét a francia nemzeti ellenállásban, csak miután megkapta a kitüntetését, amelyről végül nem is szeretett beszélni. Soha nem szerette a tábornokot. És a tábornok sem szerette soha őt. Azok, akik szinte misztikus erővel ragaszkodtak a nagy Felszabadítóhoz, azok a taszítás érzésén kívül nem sok egyebet tudtak Mitterrand iránt érezni. Soha nem tudták lerázni magukról azt az érzést, hogy Mitterrand, legalábbis életének egyik sokrétű és ellentmondásos epizódokkal tűzdelt időszakában, sokkal közelebb állt a marsallhoz, mint bármikor később a tábornokhoz. François Mitterrand ösztönös taszítást érzett a tábornokkal szemben. A gaullisták pedig soha nem tudtak nem érezni ösztönös taszítást Mitterrand iránt.
(jegyezzük meg zárójelben, 25 év után: Jean d'Ormesson akkor még nem ismerhette teljes mélységében, hogy Mitterrand nem egyszerűen közelebb állt a marsallhoz - Pétain marsallra gondol, a nácikkal kollaboráló Franciaország vezetőjére, háborús bűnösre -, hanem ő maga is kollaboráns volt)
De Gaulle életútját az isteni hívó szó, a hivatás és a misztikum jellemezte. Mitterrand életét pedig a karrier. Talán megengedhető azt mondani, hogy Mitterrand minden franciát képviselt. Minden franciát képviselt, de nem egy időben, hanem egymás után. Mert Mitterrand, élete során, volt minden: jobboldali, katolikus, nacionalista, szocialista, marxista, európai és világi. Meggyőződéses híve volt az államosításnak és elkötelezett védelmezője a szabad vállalkozásnak. Volt a kommunisták szövetségese, majd volt a kommunisták ellensége is, aki csapdába ejtette őket, hogy úgy rombolja le a kommunistákat, ahogy senki nem tette De Gaulle és Guy Mollet óta, akikkel pedig Mitterrand szemben állt. A nemzet nehéz, balszerencsés időszakaiban, és még saját szövetségeseivel szemben is De Gaulle mindig hajlíthatatlan volt. Ezzel szemben Mitterrand, XI. Lajos óta, mindenkinél jobban testesítette meg az ide-oda hajló politikai hatalmat.
(Szintén zárójelben írjuk: Guy Mollet a második világháború utáni egyik legerősebb baloldali politikus, aki folyamatosan megakadályozta, hogy a francia kommunista párt a hatalom közelébe férkőzzön.)
1981 májusában senki sem tudta kitalálni, hogy Mitterrand vajon a kormányába választ-e kommunista minisztereket - a sztálinisták időszakában. Amikor végül napvilágot látott a döntés, hogy négy kommunista minisztert is maga mellé hívott, a hír az egész világot és Franciaországot is villámcsapásként érte: megnyílt az út a kommunisták előtt. De igazság szerint éppen, hogy bezárult. De sem a jobb, sem a bal nem láthatta előre ezt.
(Mitterrand 1981 májusában nyerte meg az elnökválasztást, kis különbséggel a jobbközép elnök, Valéry Giscard d'Estaing ellen. Jean d'Ormesson a francia kommunistáknál arra utal, hogy a nyolcvanas években még a sztálinista dogmákban hittek, gyakorlatilag a GULAG létezését is tagadták, és egyetértettek Magyarország 1956-os és Csehszlovákia 1968-as megszállásával.)
Csak Mitterrand volt képes úgy meghozni a döntéseit, mintha egy elhúzódó sakkjátszmát játszana, amelyben neki jóval előrébb kell látnia, mint a többieknek. És mint De Gaulle tábornok, akit Mitterrand csak utánozni tudott, miután éveken át csak támadta: De Gaulle már Mitterrand előtt kommunistákat vitt a kormányba azért, hogy ne hagyja őket a nagy nehézségekkel küzdő demokráciában az ellenzék oldalán.
A maga módján Mitterrand-nak ugyanaz volt társa, mint de Gaulle-nak: a történelem. De míg De Gaulle ráerőltette magát a történelemre, Mitterrand kicselezte azt. De Gaulle, kívülről, megvetette a politikát, Mitterrand, belülről, uralta. De Gaulle maga a nagyság. Mitterrand pedig talpraesett.
Nem tudom, zavarta-e Mitterrand-t a személyét övező „talpraesett" megítélés és a François Mauriac által ráragasztott „Firenzei" jelző, mivel ha van olyan város Olaszországban, amely kedves a szívének, akkor az nem Firenze, hanem Velence, amely viaskodik a világgal és a történelemmel, és amelyet elbűvöl a halál. Olyannyira, hogy az igazságtalan, de ragyogó L'Autre Venise-ben, amelyben bírálta a tengerek királynőjét, az a benyomásunk, hogy Régis Debray elsősorban és mindenekelőtt magát Mitterrand-t bírálta. Talpraesett, mindenesetre François Mitterrand az is lett az elejétől a végéig. Mint a negyedik köztársaság minisztere - tizenegyszer –, mint a Szocialista Párt első titkára, aki a pártot a romjaiból rakosgatta össze és hozta vissza a sírból, mint egy olyan köztársaság elnöke, amelynek irányítását átvette, hogy letörje De Gaulle iránti hűségét, és amelyet - legalábbis formálisan - a gaullista örökséggel a nyakában vezetett.
A szörnyű különbség De Gaulle és Mitterrand között az, hogy míg De Gaulle szembeszáll a történelemmel és uralja azt, addig Mitterrand alkalmazkodik hozzá és engedelmeskedik neki. De más módon is magyarázhatjuk a különbséget. Míg De Gaulle igazi egyéniség, hajlíthatatlan akarat, a haza büszkesége, Mitterrand egy charmeur. Egész életében a sármjára támaszkodott. Ha Mitterrand el is ért egyfajta karizmát, az is nagyon messze maradt De Gaulle karizmájától, amely a nagyfokú merevségéből és a francia nagysággal kapcsolatos megvilágosodásából állt, nem pedig egy sármőr karizmájából. Mitterrand nem bűvölte el a tábornokot, aki számára csak egy dolog számított: a nemzet nagysága és annak mindenféle politikán felüli szolgálata. De Mitterrand elbűvölte a szocialistákat, akikhez származása és ízlése szerint ugyan nem tartozott. És elbűvölte a franciákat.
Végül is a franciák azok, akik kétszer is őt választották. Először Giscard, majd Chirac ellen. Amit Mitterrand-nak rónánk fel, azt először és elsősorban tehát a franciáknak kell felrónunk. Nemcsak megbocsátották neki hibáit – a változásait a szél irányával, a kapcsolatokat, amelyek hadilábon álltak az igazsággal, a bizánci oldalát és a baráti viszonyaiban a maffiaszerű hűséget – elvarázsolta őket a Lamartine által inspirált és gyakran kissé elavult lírája, amely ellentétben állt progresszív modernizmusával, valamint az irodalom és a szavak iránti igazi szeretetével. A Harmadik, Negyedik és Ötödik Köztársaság elnökei közül csak kettő van – talán megbocsátják nekem ezt a látszólag mániákus ragaszkodást, de a tények igazolják –, akinek valóban volt érzéke az irodalomhoz: Charles de Gaulle-nak és Francois Mitrerrand-nak. Talán ez az egyetlen közös pont, ami összehozza őket, és minden más megkülönbözteti.
De Gaulle minden, ami Bossuet volt. Ami Chateaubriand. Ami Michelet: a történelem filozófiája, a nagyra hivatott, a népért élő. Mitterrand pedig Lamartine és Chardonne keveréke volt. Mindkettőben egyaránt megvan a jobb- és baloldal. De nem e kritériumok alapján különböznek. Inkább azt mondanám, De Gaulle a mennydörgés a Nébó-hegyen. Mitterrand pedig a pszichológia nagymestere. Mitterrand manipulálja a tömeget, De Gaulle magával ragadja. Ha egészen a végletekig akarjuk feszíteni, akkor azt mondhatjuk, hogy De Gaulle a magasba hívja, felemeli a tömegeket, Mitterrand mederbe tereli az érzelmeket. Az egyik háborúzik, a másik politizál. Az egyik mítoszok, legendák, hősök világában él, a másik Théodule-bizottságok résztvevője. Az egyik látnoki képességgel látja és vetíti előre a történelem eseményeit, a másik pedig kiugró tehetséggel követi őket.
A mesterien megvalósított karrierterveket leggyakrabban övező kérdőjelek között létezik egy olyan erény, amelyre Mitterrand példaértékű bizonyosságot tett, s amelyet nem sokan feltételeztek – egyáltalán vagy már – róla. Ez pedig a bátorság. Először is a magánéletben; és a franciák kétségkívül érzékenyek voltak erre. Amikor a legkegyetlenebb betegség, a rák megtámadta, nyugalommal, egyfajta fesztelen hősiességgel nézett szembe vele, és betegsége során lehetősége nyílt megtapasztalni a sztoikus etika alaptanítását. Bátor volt a politikai életben is. Bonni beszéde a hidegháborúról folytatott heves vita közepette – „A rakéták Keleten vannak; a pacifisták Nyugaton" – volt az európai történelem meghatározó pillanatai közül az egyik. Majd nemrégiben Berlinben egy újabb beszéde a második világháború német katonáiról: – „A céljuk rossz volt, de bátrak voltak és szerették hazájukat" – heves reakciókat váltott ki a médiában és sok vihart kavartak. A leginkább vitatott állásfoglalásaival kapcsolatban. François Mitterrand-t lehet vádolni kétszínűséggel, bűnös kétértelműséggel, titkolózással. Csak gyávasággal nem.
Mivel lehet akkor François Mitterrand-t vádolni? Azzal nem, hogy szocialista volt, kétségkívül megkésve ugyan, de meggyőződéses szocialista. Végül is, ha a franciáknak nem lett volna kedvük kipróbálni egy hosszan elnyúló szocialista korszakot, semmi más teendőjük nem lett volna, mint az, hogy ne szavazzák őt meg. Hiszen lobogóját nem rejtette a zsebébe, és a franciák kétszer is őt választották. Ami viszont egyértelműen és komolyan felróható Mitterand-nak az az, hogy demoralizálta a franciákat.
Hogyan demoralizálta a franciákat? Úgy, hogy az erkölcs jelöltjeként mutatta be magát a jobboldal cinizmusa ellen, és eltussolta történelmünk legégbekiáltóbb botrányait, amelyből Franciaország nem szenved hiányt.
Minden módon elítélte a pénz hatalmát, miközben leplezte saját hű embereinek számos kérdést felvető vagyongyarapodását. Azzal, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek ellen küzdő lovag páncéljába öltözött, de eközben nem akadályozta meg, hogy elnöksége alatt ne jöjjön létre és ne fejlődjön tovább egy új szegénység, amely ma a legsúlyosabb problémánk. A fiatalok, a hátrányos helyzetűek, a szocializmusban hívők körében sok reményt ébresztett, s amelyekre végül nem válaszolt. Akik nem szerették De Gaulle-t, utálták De Gaulle-t; akik nem szerették, vagy már nem szerették Mitterrand-t, megvetették őt. Az observatoire-i eset óta, amely varázslatosan egy csapásra eltűnt a kollektív emlékezetből, Mitterrand nagyban hozzájárult a francia politikai vezetőket övező hiteltelenséghez.
(Jean d'Ormesson egy 1959-es furcsa merényletre utal, ami egyes feltételezések szerint álmerénylet volt, és maga Mitterrand rendezte meg, akkor éppen bukott szocialista miniszterként, hogy a szélsőjobb ellen sikerrel küzdő hérosz képében térhessen vissza. A merénylet célpontja Pierre Mendes France egykori miniszterelnök volt.)
Senki sem fogja hibáztatni Mitterrand-t azért, mert nem tudta megakadályozni Franciaországban a munkanélküliség növekedését, hiszen a jelenség az egész világot sújtja. De hogyan lehetne nem emlékezni arra, hogy egy olyan időszakban választották elnöknek, amikor Franciaországban 2 millió munkanélküli volt, és Mitterrand arról „biztosította" a szavazókat, hogy ha vetélytársát választják, a munkanélküliek száma egyenesen 3 millióra emelkedik majd. Majd éppen az ő elnöksége idején érte el a munkanélküliség a 3 milliót, mi több, túlszárnyalta azt. Az ígéretek és a beteljesült valóság közé befészkelte magát valami, vagy valaki, aki leginkább egy imposztorra, egy csalóra hasonlít.
Ki hibáztatná Mitterrand-t az 1983-as radikális irányváltás miatt? A Mauroy-Delors-kormány által vezényelt politika olyan kirívó bizonyossággal vezetett a katasztrófához, hogy azt teljesen meg kellett változtatni. De ezt a szakadást Mitterrand soha nem ismerte be, és soha nem hagyott fel azzal a retorikával, minden égbekiáltó bizonyíték ellenére, hogy politikáját a folytonosság jellemzi. Itt is megjelenik a megtévesztés egy formája.
(A két szocialista politikus, Pierre Mauroy miniszterelnök és Jacques Delors gazdasági miniszter pénzügyi katasztrófa közelébe kormányozta Franciaországot Mitterrand elnökségének első éveiben).
Barátai is kritizálták ezért ugyanúgy, sőt talán még jobban, mint ellenfelei. Sok barátja távolodott el tőle az évek során. Savary, Hernu, Édith Cresson és különösen Rocard, mind és fokozatosan elhagyták a zászlóshajót, felróva Mitterrand-nak azokat a manővereit, amelyekkel az egyre féltékenyebb, egyre kevésbé átlátható, és lassan egyszemélyessé váló hatalmát akarja bebetonozni.
Az igazi elégtétel azok számára, akik a kezdetektől Mitterrand ellenzői voltak, nem az volt, amikor mandátuma lejártával (mert korábban nem akarta pozícióját feladni) és erényei elismerésével Mitterrand végül elhagyta az elnöki széket. Hanem az, amikor szemtanúi lehettek annak, hogy még korábbi támogatói is immár leplezetlenül és indulatosan támadják az elnököt. Uralkodásának végén már a leghűségesebb alattvalói sem tudták, hogy még kellene-e, vagy már nem kellene bármit is a szemére hányni. Az elnök javára írható és dicséretére elmondható azonban, hogy támogatóinak dilemmái mintha hidegen hagyták volna: a legtökéletesebb semlegességgel vette tudomásul őket.
Úgy érezte, teljesítette a küldetést, amelyet maga elé tűzött, hogy hihetővé és könnyűvé tegye – és talán mindkét irányba, még akkor is, ha ő inkább a hozzá vezető irányt preferálja – a demokráciaváltást. Végül is ő volt az, aki először állította tizennégy évre - majdnem Bonaparte Napóleon uralkodásával megegyező időtartamra, majdnem a Restaurációval megegyező időtartamra, és sokkal hosszabb időre, mint az egész francia forradalom volt - a szocializmust az Állam élére. Ebben az értelemben, legalább annyira vagy még inkább, mint Jaurès vagy Léon Blum, nyomot hagyott a korszakán.
A magánéletben François Mitterrand tudta, hogyan lehet ellenállhatatlan. Először is a nőkkel: szerette őket. Másrészt, természetesen a barátaival is, akik kicsit bálványozták őt, és akiket a nehézségek és megpróbáltatások idején sem hagyott el önként – amiért bírálatokat is kapott. És ellenfeleivel is.
Mindig elküldtem neki a könyveimet, ahogy szokás. Ahogy De Gaulle, Pompidou és Chirac, ő is mindig udvariasan válaszolt az íróknak. Kifejezte reményét, hogy megvitathatja velem legújabb könyvemet. A közügyek és a betegsége azonban ebben már megakadályozták. Az Élysée-palotából való távozásának előestéjén is felhívott. Így esett, hogy másnap reggel kilenc és fél tizenegy között, az immár Chiracot illető elnöki szék átadásának napján kettesben költöttünk el egy reggelit, kiváló rántottával és egy kis kávéval.
Felszabadultan, teljes nyitottsággal beszélt velem gyermekkoráról, fiatalságáról, olvasmányairól, a Párizsba érkezéséről, a barátairól és ellenfeleiről is. Kevés ember áraszt maga körül olyan romantikus aurát, mint François Mitterrand. Szerintem sokkal inkább ezért, és nem elsősorban államférfi szerepe miatt, jelent meg róla, és leggyakrabban ellene, annyi könyv, és olyan sok sikerrel. Nem fogom megosztani azokat a gondolatokat, amelyeket bizalmasan megosztott velem. Az a benyomásom – illúzió lenne? – hogy nem úgy beszélt velem, mint egy újságíróval. És kétségkívül nem is úgy, mintha barátok lennénk. Inkább talán az íróval beszélt, a politikai véleménykülönbség ellenére és attól függetlenül, amelyek jócskán elválaszthattak minket.
De Gaulle - még mindig ő! - teljesen egybeolvadt funkcióival, és amikor nem volt hatalmon, történelmi képével is. Mitterrand esetében azonban szétvált a magán- és a közéleti ember. Gondolom, ezért van az, hogy barátai szorgalmasan kísérgették Párizs utcáin, a velencei csatornák mentén vagy Solutré szikláján. És még az ellenfelei is, akik soha nem szűntek meg harcolni politikája ellen, őszinte örömmel beszélgetnek vele, fákról, a szentek közösségéről, a francia romantikáról vagy az elmúlásról.
Igazság szerint ördögi egy ember volt. Milyen nehéz úgy véleményt mondanunk a katonából lett államfőről, hogy az ne legyen túlzóan hízelgő, hiszen tizennégy éven keresztül olyan politikát folytatott, amelyet az elejétől a végéig elleneztünk! De úgy tűnik – vagy tévednék? – hogy élete végén, azok, akik mindig is gyűlölték, már kevésbé gyűlölték, mint az elején. És azok, akik szerették, kevésbé szerették a végén, mint az elején. És én, a magam részéről, nem soroltam magamat azok közé, akik szerették.
