Az elmúlt évek krízisei után Brüsszelnek ismét vissza kell szereznie a nyugat-balkáni országok bizalmát

Miközben az uniós tagországok között egyre nagyobb hozzáállásbeli különbség rajzolódik ki a nyugat-balkáni országok EU-s csatlakozásával összefüggésben, addig kevés szó esik arról, hogy ezen országok Brüsszellel kapcsolatos bizalmi indexe a migrációs krízis, valamint a koronavírus okozta járvány tükrében milyen irányú mozgást írt le.

Annak ellenére, hogy az Európai Unió jövője szempontjából kifejezetten kontraproduktív gyakorlat a közösségünkhöz csatlakozni vágyó országokat ebbéli törekvésükben gátolni, az Unió nyugati tagállamai között széles körben elterjedt az a felfogás, hogy az efféle balkáni feltörekvőket addig kell különböző politikai és jogállami akadálypályákon végigvezetni, ameddig vagy bele nem fáradnak a tárgyalásokba, vagy kétségbeesésükben egyfajta kényszeres igazodási hajlamot nem mutatnak Brüsszel irányába.

Hogy e probléma mennyire valós, hűen érzékelteti Szijjártó Péter magyar külgazdasági és külügyminiszter nemrégiben Podgoricában tett ezzel kapcsolatos kijelentése, miszerint "érdekeinkkel teljesen ellentétes, ami ma Brüsszelben, valamint néhány nyugat-európai országban zajlik a bővítés tekintetében.

A csatlakozási folyamat lassítása az egész EU érdekeivel ellentétes."

Azonban az elmúlt évek során tapasztalt jelentős társadalmi válságok tükrében - amelyek esetenként kiváltképpen a nyugat-balkáni országokat tépázták meg -, nemcsak e kritikus nyugati tagállamok, hanem Brüsszel is önvizsgálatra szorulna abban a tekintetben, hogy vajon mi az oka annak, hogy a Nyugat-Balkánon némi bizalomvesztést érzékelni az európai projekt iránt.

Ugyanis hat évvel ezelőtt, az európai migrációs válság kicsúcsosodásának idején, az illegális bevándorlók által egyik leginkább használt útvonal éppen az ún. nyugat-balkáni útvonal volt, amely Magyarországra Koszovóból Szerbián keresztül, vagy a keleti földközi-tengeri útvonal után Görögországon, Macedónián, Szerbián, vagy Törökországból Bulgárián át vezetett. A számadatok szerint a nyomás az említett országokon akkora volt, hogy 2015 első félévében több mint 102 ezer illegális határátlépést regisztráltak, alig elmaradva a legnagyobb migrációs csatornán, a Földközi-tengeren észlelt 132 ezres rekordtól.

Ekkora kitettség mellett borítékolható volt, hogy ezeknek a sok esetben eleve törékeny politikai struktúrával rendelkező országoknak külső segítség kell.

Csakhogy miközben a térségben a leghatékonyabb határvédelmet garantáló Magyarország példának okáért erején felül vezényelt a régióba magyar rendőröket, valamint katonákat a balkáni útvonal eltorlaszolásának érdekében, addig a brüsszeli bürokrácia hosszú hónapokat vesztegetett többek között azzal, hogy azt vizsgálja, a tömeges, kontroll nélküli migráció jelenségét emberi jogi vagy biztonságpolitikai besorolás alapján tárgyalja-e, és hogy az Európai Határ- és Partvédelmi Ügynökség (Frontex) éves költségvetését érdemes-e megemelni.

Belgrád egyik sétálóutcája Forrás: GoodMate/Pixabay

Sajnálatos módon azonban a hat évvel ezelőtti, kifejezetten megkésett brüsszeli segítségnyújtás miatt felmerülő kérdések megválaszolásával mind a mai napig adós maradt Brüsszel, amely ehelyett jelenleg is szívesebben folytat a tagországokkal a migránsokat érintő kötelező kvótaelosztás mechanizmusáról vitát, mintsem hogy érdemben párbeszédet kezdeményezne az Unió határain kívül biztosítandó hatékony határvédelemről. Nem is meglepő, hogy a nyugat-balkáni országok közül hivatalos tagjelölti státuszt élvező Szerbia, illetve Montenegró kormánya például több téma mellett a határvédelem kapcsán is jóval szorosabb kapcsolatot ápol hazánkkal és a közép-kelet-európai régió országaival, mint bármely nyugat-európai tagállammal vagy brüsszeli szervvel.

S miképpen ezen Unióhoz csatlakozó országok 2015-ben, a migrációs krízis kellős közepén magukra lettek hagyva, úgy a koronavírus okozta pandémia idején is valódi segítség helyett ismét csak magukra, illetve azokra a szomszédos vagy térségbeli országokra számíthattak, amelyekkel jó kapcsolatot ápoltak.

Hiszen dacára annak, hogy Szerbia realista módon közelítette meg a korábban Brüsszel által előirányzott oltóanyag-beszállításokról szóló ígéreteket - ezáltal nagyarányú szerződéseket kötve kínai, valamint orosz vakcinabeszerzésekről -, a térségben alapvetően markáns hiányállapotok alakultak ki. Bosznia és Hercegovina fővárosában, Szarajevóban egy hónappal ezelőtt a vakcinahiány miatt törtek ki zavargások, míg a montenegrói egészségügyi miniszter, Jelena Borovinic-Bojovic az Unió által piedesztálra emelt, ámde kiszámíthatatlan érkezéssel bíró Pfizer- és AstraZeneca-oltóanyagok kapcsán januárban még arról nyilatkozott, hogy bizonytalan abban, hogy az országban pontosan mikor kezdődhet el a tömeges oltások beadatása.

Ennek tudatában már világosabbá válik, hogy nem véletlen került szóba Milo Dukanovic montenegrói államfő budapesti látogatása kapcsán többek között az is, hogy a járvány elleni védekezés keretében Magyarország 50 ezer védőmaszkot, 2500 védőruhát és 10 ezer PCR-tesztet adományozott akkor Montenegrónak, amikor a leginkább szüksége volt rá, továbbá, hogy csakis az oltásokkal lehet legyőzni a vírust, és csak az oltásokkal lehet újraindítani az országok gazdaságát.

Érdemes hozzátenni, hogy pontosan e kérdés jelentőségének súlyát érzékeltette Várhelyi Olivér bővítésért és szomszédságpolitikáért felelős EU-biztos is, aki a hosszan tartó várakozásokkal terhelt, ám végre a régióba érkező Pfizer-szállítmányokkal összefüggésben nemrég elmondta, hogy a Nyugat-Balkánon nagy volt az öröm, hiszen „nagyon régóta vártak már erre".

Az említettek fényében fontos leszögezni, hogy a nyugat-balkáni térség önállósága, kifejezetten az elmúlt évek kríziseit tekintve, valamelyest növekedésnek indult.

Ám ez nem Brüsszel felelős és nyitott politikája miatt, hanem éppen annak ellenére történt meg. Amennyiben az Unió egyenrangú, stratégiailag fontos és megbecsülendő partnerként kíván a nyugat-balkáni országokra tekinteni, kulcsfontosságú, hogy a múltbéli politikai folyamatokból levonja a tanulságokat. Ezáltal remélhetőleg lassacskán elérve azt, hogy példának okáért a térségben ne hazánk legyen az első európai referenciapont, hanem idővel akár Nyugat-Európa is. Szerencsés lenne, ha Brüsszel ezirányú törekvései egy konstruktív bővítéspolitika gyakorlatba való átültetésével kezdődhetnének.

Sümeghi Lóránt, a Századvég vezető elemzőjének írása