Tiddles tényleg haditengerésznek született, ugyanis az HMS Argus nevű repülőgép-hordozón jött világra. Később is hű maradt a tengerészeti repüléshez, mert az HMS Victorious nevű anyahajón folytatta a szolgálatát, ahol a kapitány macskájává avanzsált. Ilyen minőségében bárhova bemehetett.
Kedvenc szolgálati helye a csörlő volt, amelynek a tetejéről könnyen elérte a hajóharang lelógó kötelét.
Tiddles 30 ezer mérföldet utazott a tengereken a második világháborúban, mire leszerelték.
Blackie az HMS Prince of Wales csatahajó macskája volt. 1941-ben lett világhírű, amikor a brit miniszterelnök ezen a hajón utazott Új-Fundlandra, az első csúcstalálkozóra Roosevelt elnökkel. Blackie épp akkor séltált el a feljáró előtt, amikor a díszelgő matrózok fogadták a fedélzetre lépő Winston Churchillt.
A legénység Churchillnek tisztelgett, a macskarajongó Churchill pedig Blackie-nek.
Lehajolt és tiszteletteljesen megsimogatta az állatot. Egy fotós lekapta a pillanatot, és
bár a macska kissé unottan tűrte a simogatást, a személye átmenetileg fontosabb híranyag lett, mint az Atlanti Charta megszületése.
Blackie az utazás tiszteletére a Churchill nevet kapta.
Churchill (ex-Blackie) később Szingapúrba hajózott, ahol a Prince of Wales-t a japán bombázók elsüllyesztették. A macskát a túlélőkkel együtt a partra menekítették.
A japán ostrom végén, a brit fegyverletételről viszont lemaradt, mert épp egerészett,
így azon kevés brit közé tartozott, aki megúszta a japán hadifogságot.
A testvérpár az HMS Nelson csatahajó legénységéhez tartozott. Crankről azt jegyezték fel, hogy egyedülálló módon
egyáltalán nem zavartatta magát, amikor a nagy kaliberű ágyúkat elsütötték.
Ilyenkor is az ágyútorony tetején járkált, igaz, a lövedékek kirepülése és a lökéshullám nyomán a szőre égnek állt.
A testvére viszont már attól is pánikba esett a fedélzeten, ha egy matróz, több emelettel lejjebb, mondjuk a gépházban, leejtett egy csavarkulcsot.
Simon 1948-ban, a második világháború után született Hongkongban, és kölyökként itt került az HMS Amethyst nevű fregatt fedélzetére. Hamar a saját birodalmaként kezdte kezelni a hajót, felmászott a vendégek lábára, az ölükbe ült, ki-be járkált a gépterem, a konyha, vagy a lőszerraktár ajtaján, és
nagyon szeretett a térképasztalon trónolni, amikor a navigációs tiszt épp az útvonalat próbálta megtervezni.
1949-ben az Amethyst a Jangce folyón hajózott Nanking felé, hogy a brit követség kiürítését biztosítsa a kínai polgárháború utolsó heteiben. A maoista erők tüzérségi tüzet zúdítottak a hajóra.
Tizenhét ember meghalt, köztük a kapitány is. Simont repeszek találták, a bajusza leégett.
A legénység a hajó megmentésére fókuszált, a macska a pihenésre, így a fregattot nemsokára ellepték a patkányok. A patkányinvázió már a legénység egészségét veszélyeztette.
Simonnak kényszerűségből szolgálatba kellett lépnie, pedig még nem épült fel. A sebei ellenére lendületesen látott neki a feladatnak. A bázisát az altisztek étkezőjében rendezte be, akik nemsokára eredményességi naplót vezettek a patkányok elleni hadjáratáról. Miközben a matrózok a hajó sérüléseit javították, Simon módszeresen kitakarította a fregattot. A munkája közben időről-időre megsimogattatta magát valakivel, aztán tovább vadászott.
Mire az Amethyst 1949 novemberére visszaérkezett Portsmouthba,
Simon a brit birodalom sztárja lett.
A flotta idóközben állományba vette, vagyis hivatalosan szerepelt a legénységi és az élelmezési listán.
Az Able Seacat beosztás kapta, ez nagyjából a matrózmacska rangot jelenti.
Így a hazai kikötőben nem csak a legénységre várt a tömeg és a sajtó, hanem őrá is.
A hős macska végül a karanténban halt meg, ahol nem kezelték megfelelően a sebeit.
A halála után kapta meg az állatok számára adható legmagasabb rangú brit kitüntetést, a Dickin Érmet.
Ez tulajdonképpen a Viktória Keresztnek felel meg. Az Ilford temetőben állítottak méltó síremléket Simonnak.
Ez a macska eredetileg az Oskar névre hallgatott, és a német Bismarck csatahajó fedélzeti egerésze volt. 1940 májusában, amikor a britek elsüllyesztették a Bismarckot,
a kétezer fős legénységből mindössze 114 ember élte túl az ütközetet – valamint Oskar.
A fáma szerint egy deszkába kapaszkodva hánykolódott a Dánia-szoros jeges vizén, amikor a Cossack romboló kihalászta.
Az angolok befogadták, elnevezték Samnek, és a macska nemsokára ugyanolyan lelkesen üldözte a patkányokat a brit korona nevében, immár a Földközi-tengeren, mint korábban horogkeresztes színekben, az Atlanti-óceánon. Ugyanebben az évben, októberben a Cossackot az U-563 német tengeralattjáró megtorpedózta Gibraltárnál.
Sam tehát másodszor is elsüllyedt.
Mivel a Cossack egy konvojban hajózott, a közelben voltak más hajók is, így a teljes legénység és Sam is megmenekült. Az állat a gibraltári brit támaszpontra került. Itt az HSM Ark Royal matrózai fogadták örökbe, és hamarosan az anyahajóra költöztették. A macska onnantól fogva máltai bázissal vett részt a hadműveletekben, egészen 1941 novemberéig.
Ekkor az U-81 elsüllyesztette az Ark Royalt, így ez lett a harmadik hajó, amit Sam alól kilőttek.
A legénység legnagyobb része, Sammel együtt, visszakerült Gibraltárba, ahol a kormányzó fogadta be. A háború után egy tengerésztiszt vette magához a macskát, és Belfastba vitte. A hős Sam ott halt meg 1955-ben.
Hogy olvasóinkat kicsit elszomorítsuk, ez a történet valószínűleg városi legenda.
Az interneten fellelhető fotókon nem Sam, hanem Simon, a kitüntetett hivatásos tengerész szerepel. A tengerészek és a hadtörténészek már
Oskar vagy Sam első megmenekülésének történetét is vitatják.
Valószínűtlennek tartják például, hogy a német csatahajóval vívott ütközet után, amikor
az U-bootok fenyegetése miatt a britek a sorsukra hagyták a Bismarck túlélőit, épp egy macska kihorgászására fordítottak volna időt és energiát.
Nem is beszélve arról, vajon észre lehet-e venni egy apró roncsdarabot, rajta egy macskával, az Atlanti-óceán hullámain.