Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Amikor az idei év elején nyilvánosságra kerültek a tavaly bekövetkezett németországi antiszemita esetekről szóló hivatalos statisztikák, mind a politika, mind pedig a média felsőbb köreiben is elszánt fogadkozások hangoztak el azzal kapcsolatban, hogy az ún. „zéró tolerancia” jegyében nem pusztán az efféle incidensek tettenérési arányát kell megnövelni, hanem azok megelőzésének hatékonyságát is. Átböngészve a számadatokat, a kommunikációs szempontból jól csengő, de egyben heves reakciók hamar érthetővé váltak.
Hiszen Németországban rekordot döntött a 2020-ban bekövetkezett zsidóellenes esetek száma,
amely azt jelenti, hogy a rendőrség összesen 2275 zsidóellenességgel összefüggő gyűlölet-bűncselekményt regisztrált országszerte. Ez a 2019-es adatokhoz mérten mintegy 10 százalékos növekedést jelent. Ugyanakkor, ami az ez ügyben készített bűnüldözési statisztikákat illeti, nagyfokú eredménytelenséget látni: miközben a több mint kétezer antiszemita incidens kapcsán több mint ezerháromszáz elkövetőt sikerült a hatóságoknak beazonosítania,
mindössze öt esetben végződtek a felelősségre vonások letartóztatással.
E meglehetősen furcsa jelenséget több, az elmúlt években készített egyetemi tanulmány és kutatás próbálta megmagyarázni, azonban rendre olyan konklúziók születtek, amelyek aligha nyerhették el a politikai, valamint a médiaelit tetszését. A kutatások eredményei Németország legfájóbb pontjára mutattak rá:
a tömeges közel-keleti, valamint török muszlimok németországi jelenléte immáron messzemenően veszélyesebb a zsidó közösségekre, mint bármely, önmagát szélsőjobboldalinak valló mozgalom vagy párt.
Példának okáért a berlini székhelyű Antiszemitizmus Kutatási és Információs Központ 2018-as tanulmánya arról számolt be, hogy a közvélekedéssel ellentétben a németországi zsidóellenes esetek elkövetőinek aránya mindössze 20 százalékban szélsőjobboldali.
Arra a kérdésre, miszerint a maradék 80 százaléknyi antiszemita támadó mögött kik azonosíthatók, már a Bielefeld-i Egyetem négy évvel ezelőtti kutatása is kereste a választ. A németországi zsidók antiszemitizmussal kapcsolatos perspektíváját vizsgáló egyetemi kutatás arra világított rá, hogy
a zsidók ellen elkövetett támadások legalább 60 százalékáért különböző nemzetiségű muzulmánok felelnek, 19 százalékáért pedig szélsőbaloldali csoportok.
A tanulmány külön megvizsgálta azon incidenseket is, amelyek túlléptek a verbális, képi vagy videoüzenet formájában kinyilvánított agresszió szintjén, s arra az eredményre jutott, hogy az ún. „erőszakos elkövetők” körében még magasabb a muzulmánok aránya, összesen 81 százalék. Kevéssé meglepő módon az egyetemi kutatás egyik kulcsészrevétele nem volt más, minthogy a németországi zsidók 70 százaléka úgy érzi, a nagy számban emelkedő antiszemita esetek a migrációs válság egyenes ági következményei.
Mi több, a Századvég Alapítvány Európa Projekt nevű, 30 országra kiterjedő közvélemény-kutatása, amely többek között a zsidó embereket érintő különbségtétellel, inzultusokkal kapcsolatos lakossági attitűdöket is vizsgálta kontinensszerte, hasonló konklúzióra jutott. Ugyanis a számadatok alapján abban a felmérésben is kirajzolódott, hogy azokban az országokban, amelyek a muszlim hátterű migráció által nagyobb mértékben érintettek, tendenciózusan magasabb azoknak az aránya, akik zsidóként nem érzik, illetve nem éreznék magukat biztonságban.
A politikai korrektség ökölszabályai helyett tényekkel operáló kutatások, tanulmányok természetesen heves kritikának lettek kitéve azokban a progresszív politikai körökben, ahol a bevándorláspártiság azon a sziklaszilárd meggyőződésen alapul, mely szerint egy ország alapvetően ne a saját állampolgáraira, valamint erőforrásaira támaszkodjon, hanem a kulturálisan alacsony igényű, politikailag manipulálható, harmadik világbeli munkaerőre. Azonban az elmúlt hetek közel-keleti történéseinek németországi lecsapódása, amelyek többnyire a palesztin rakétaesőről és az izraeli állam önvédelméről szóltak, sajnos tételesen alátámasztották az ominózus tanulmányok eredményeit, pillanatok alatt megsemmisítve az azok irányába tett baloldali hiteltelenítési kísérleteket.
Nem sokkal az után, hogy a Zsidó Állam működésbe hozta komplex önvédelmi rendszerét, amely a Hamász terrorszervezet részéről kilőtt rakéták elhárítása mellett magas rangú iszlamista szélsőségeseket is likvidálni tudott,
migránstömegek kezdtek el gyülekezni különböző német városokban annak érdekében, hogy az 1930-as évekre emlékeztető vészjósló rigmusokkal adják tudtára befogadóik számára: gyűlölik a zsidókat.
Ennek keretében az Észak-Rajna-Vesztfália tartománybeli Bonnban a helyi zsinagóga előtt zászlókat égettek a muszlim bevándorlók, majd ezt követően kövekkel dobálták meg a zsinagógát. De hasonló események bontakoztak ki Münsterben is, ahol csodával határos módon senki sem sérült meg. S bár a rendőrség hiába ígért fokozott jelenlétet és biztonsági szigorításokat, néhány nappal később a következő zsidóellenes incidensek történtek:
Az említett nagyszámú esetek ellenére a német politikai elit továbbra sem a tömeges migránsjelenlétben látja az antiszemitizmus kérdésének gyökerét, hanem az immár statisztikailag is alátámasztottan elenyésző szélsőjobboldalinak mondott agresszióban. Az ezt övező bevándorláspárti politikai vakság legeklatánsabb példájaként Manfred Weber, az Európai Néppárt európai parlamenti frakcióvezetőjének nyilatkozatát érdemes felidézni, miszerint „az AfD- és a Le Pen-féle radikálisok ösztönzik az antiszemitizmus társadalmi elfogadhatósága határának eltolását, amivel hozzájárultak az indulatok elszabadulásához, és ezt világosan ki is kell mondani”.
Mindezek fényében kijelenthető, hogy míg a kelet-közép-európai térségben – kiváltképpen Magyarországon - virágzó közösségi, valamint kulturális légkör, egyfajta reneszánsz veszi körbe a zsidóságot, addig
Németország politikai vezetése, történelmi értelemben vett amnéziás tüneteket produkálva, lelkiismeretfurdalás nélkül áldozza fel a saját zsidó közösségeinek a védelmét a rövid távú politikai haszonszerzés oltárán.
A kérdés csupán az, hogy e vészterhes megközelítésből kibontakozó újbóli súlyos következményekre vajon mennyire készült fel érdemben az ország?
A szerző Sümeghi Lóránt, a Századvég Alapítvány vezető elemzője
