Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Az Origo már többször beszámolt róla, hogy Macron kormányzata március 16-án parlamenti szavazás nélkül, ha úgy tetszik, erőből elfogadta a franciák 70%-a által elutasított nyugdíjtörvényt. A francia alkotmány 49.3 cikkelye lehetővé teszi, hogy a kormány, még akkor is, ha kisebbségben van a parlamentben, a demokratikusan megválasztott, a törvényhozás letéteményesének számító parlament nélkül, kvázi-diktatórikus módszerrel elfogadjon egy törvényt, a parlament és az emberek akarata ellenére.
Éppen emiatt mondja azt a szociológus, hogy a szélsőséges és rendkívül erőszakos, polgárháborús állapotokat felidéző megmozdulások előre láthatóak voltak, és valószínűleg elkerülhetők is lettek volna. „Nem elsősorban azért, mert a francia társadalmat és közéletet ma már mindenütt szélsőséges feszültségek szövik át, hanem azért, mert
a Mélenchon vezette kommunista ultrabaloldal így is, úgy is kihasználta volna az eseményeket, és tovább radikalizálódott volna. Mert az ő céljuk az, hogy bármi áron a káosz felé tereljék az országot.
Találó hasonlattal élve a világhírű kanadai esszéíró úgy értékeli a történteket, hogy
egy olyan helyzet alakul ki, amelyről a radikális baloldal mindig is álmodozott, és amelyben a baloldal hipnotizált, vandál rohamosztagai „erotikus", beteges vonzalmat éreznek a forradalmi erőszak iránt".
„Egy békés társadalomban ez a mozgalom a perifériára szorulna, miközben Franciaországban vonzotta azokat a vesztes és antiszociális elemeket is, akik az ideológiai fanatizmusban találták meg az ürügyet arra, hogy igazolják a pusztítás iránti szenvedélyüket és kiéljék azt.
Egy válságban lévő társadalomban ezek az elemek úgy érzik, hogy eljött az idejük. Mert a társadalom söpredéke az, amelyik fel akarja gyújtani Párizst, és azok, akik a köztársasági elnök és minisztereinek képmását elégetik, annyira morbid késztetést éreznek a pusztításra, hogy fenyegetésüket komolyan kell venni, és mindenféle minősítés nélkül el kell ítélni őket"
– mondja a kanadai tudós, majd egy még nagyobb problémára mutat rá, ugyanis „ez az ultrabaloldal képes magával ragadni a társadalom marginalizálódott rétegeit is, azokat, akiknek már semmi más nem maradt, mint a becsületük, amelyért végső harcot folytatnak.
„Mert az ország nem lenne ilyen mértékben puskaporos hordó, ha nem lenne olyan hosszú távú rendszerválságban, amelynek még a nevét sem tudják, de amelyet a legtöbb elemző nem hajlandó komolyan venni." Ez a válság már „harminc éve formálódik, és a jelenlegi helyzetben csúcsosodott ki, miközben a vezető politikai osztály egyre inkább bebetonozza magát a köztársaság intézményeibe. Ez a „Macron-monarchia" egy szociológiailag elszigetelt jelenség, és inkább tűnik társadalmi osztálynak, mint politikai áramlatnak.
Ez az osztály nem engedi, hogy a francia nemzetgyűlésben jelen levő, alsóbb osztályokat képviselő politikusok érvényesítsék a néptől kapott parlamenti felhatalmazásukat, őket ugyanis karanténba zárják, amelyet egy éles határvonallal vesznek körbe („egészségügyi kordon"). A legsikeresebb ellenzéki pártra, Marine Le Pen jobboldali Nemzeti Tömörülésére (RN) utalt ezzel.
A regnáló politikai osztály elhiteti az emberekkel, hogy a populista mozgalom a fasiszták és az értéktelen csalók gyülekezete.
A rezsim nem bocsátja meg ezeknek a „populistáknak", hogy tiszteletben tartják a parlamenti szokásokat és visszautasították az utcai harcokat. Azzal vádolják őket, hogy valódi természetüket leplezendő, republikánus álarcot viselnek. (Bock-Côté arra gondol, hogy a nyugdíjtörvény miatti lázadásokban sem a mérsékelt, sem a nemzeti alapokon politizáló jobboldali erők nem vettek részt, a polgárháborús állapotokat a radikális, kommunista hátterű baloldal idézte elő. Ennek ellenére a hatalom a jobboldalt akarja bemutatni úgy, mintha ők lennének az erőszak forrásai).
Ami a nemzetgyűlés radikális baloldali képviselőit illeti, miközben aláássák a nemzetgyűlés intézményét, továbbra is megtartják képviselői státuszukat vagy tisztségeiket" - mondja Bock-Côté. (Nem nehéz ebben analógiát látni a magyar baloldali politikusok magatartásával, akik nevetséges módon diktatúrát kiáltanak, bojkottálják az Országgyűlés munkáját, érdemi munkát nem végeznek, de a fizetésüket és a tisztségeikért járó díjazást felveszik).
Bock-Côté ugyanakkor felhívja a figyelmet a „mérsékelt" baloldal újjászületésére is, amely szintén az utcán történt meg, mégpedig a munkásszakszervezetek elnökének, Laurent Berger-nek a vezetésével. Bock-Côté szerint ő az, aki a nyugdíjreform valódi ellenzéki vezetőjévé vált, és egészen csütörtök estig sikerült megakadályoznia, hogy a rezsim elfogadja a reformot."
Külön kitér Bock-Côté arra is, hogy a legutóbbi elnökválasztáson Emmanuel Macron csak a második fordulóban szerezte meg a többséget, ami szerinte „alapvetően negatív legitimációt" hozott Macronnak. Azaz a francia politikai rendszernek már nem sikerült valódi és mély népi támogatottságot szereznie.
Erre utal az is, hogy a kormány képtelen volt elfogadtatni a reformot a nemzetgyűlésben. Miután ráébredt, hogy erre, a „szükségszerűség" retorikájához fordult, ahhoz az eszközhöz, amellyel „a történelem nagy vezetői akkor élnek, amikor saját népük akaratával kell szembeszállniuk, az ország felsőbb érdekeire hivatkozással. Egy olyan országban azonban, ahol a törvényesség egyre inkább elválik a legitimitástól, ez egyáltalán nem kockázatmentes" - mondja Bock-Côté.
„Joggal mutathatnánk rá, hogy egy olyan projekt, mint a francia nyugdíjreform, európai szinten nézve egy kisebb, szinte technikai jellegű reformnak tekinthető, ráadásul a számokat és a gazdasági tartalmat is figyelembe véve, indokolt is" - folytatja a neves kanadai szociológus. Majd hozzáteszi még, hogy az a vágy, hogy „a jelenlegi megosztó (és 42 egymástól eltérő eljárást magában foglaló) nyugdíjrendszert mindenáron megőrizzék, mára politikai anakronizmussá vált, és arról tanúskodik, hogy a francia társadalomba beágyazódott a szocializmus tehetetlenségi ereje. Ettől végre meg kellene szabadulni, hogy a társadalom energiái felszabaduljanak. Amilyen mértékben uralkodott el a segélyeket erőltető és a munkavégzést visszaszorító szociális bürokrácia, olyan nehéz magát a rendszert eltüntetni."
„De nem is annyira a kormány terve áll az elmúlt hetek harcának középpontjában, mint inkább a franciák mélyben gyökerező, rossz közérzete, amelyet a jelenlegi körülmények között nem lehet orvosolni.
Két forgatókönyv bontakozik ki Bock-Côté szerint a közeljövőben: egyfelől nem kizárt, hogy Franciaország a következő hetekben nyugvópontra juthat. Nem élhet ugyanis egy ország állandóan forradalmi hevületben, még akkor sem, ha lakossága saját magát „politizáló nép" címmel illeti. Másfelől pedig az is lehetséges, hogy heves megrázkódtatások érik az országot.
De mindkét forgatókönyv esetében a kollektív élet rothadásának leszünk a szemtanúi" - állítja Mathieu Bock-Côté, és azt javasolja a hatalmon levőknek, hogy tegyék fel maguknak azt a kérdést, hogy hogyan jutottak el oda, hogy „már nem értik a népüket, annak minden nagyságával és nyomorúságával együtt?
Ehhez persze tudniuk kellene, hogy milyen is valójában ez a nép, ismerniük kellene az őket mozgató szenvedélyeket, és azokat a félelmeket, amelyekkel küzdenek". Franciaországban nem ez a helyzet, az uralkodó politikai osztálynak fogalma sincs sem a franciák vágyairól, sem félelmeikről.
