Az Európai Unió és a tagországok is rendkívüli mértékű anyagi veszteségeket szenvedtek el, amióta kitört a háború, és nap mint nap érezzük negatív hatásait a bőrünkön. Hogyan áll most Európa, ha azt nézzük, hogy február óta az olajembargó második lépcsőjét is bevezették?
Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnökasszonya tavaly tavasszal azt ígérte minden fórumon, hogy a szankciók tönkreteszik az orosz gazdaságot és ellehetetlenítik az orosz hadigépezetet. A liberális agytrösztök, véleményvezérek és újságírók azt vizionálták, hogy beszakad a rubel, összeomlik az orosz pénzügyi rendszer, és vagy az elit dühe, vagy a népharag elsöpri Vlagyimir Putyin rendszerét. Ehhez képest nézzük meg hol tartunk most:
a NATO vezetése és a tagállami védelmi miniszterek óriási lőszerhiányról számolnak be, bizonyos nehézfegyverekből pedig olyannyira fogytán vannak a tartalékok, hogy hiába ígérték oda, mégsem tudják leszállítani Ukrajnának azokat.
Az USA-ban jelenleg bankpánik van, mely Európába is begyűrűzött, a kontinens egyik legpatinásabb bankján, a Credit Suisse-n keresztül, melyet állami utasításra a UBS-nek kellett felvásárolnia. A francia nagyvárosok utcáin már-már forradalmi hangulat uralkodik. Párizsban két hete rohad a szemét az utcákon, mert a sztrájkoló közterület-fenntartók nem hajlandóak elszállítani. Németországban pedig politikai válság alakult ki, miután a kormánypártok egy egyszerű többséggel elfogadott választási „reform" segítségével igyekeznek leszámolni az ellenzék két pártjával is – a Die Linkével és a CSU-val. Lássuk be:
a szankciók súlyosan visszaütöttek, hiszen mindaz, amit Európa Oroszországnak kívánt, itt következett be. Mindez világosan mutatja, hogy egész Európa elsődleges érdeke lenne a mielőbbi fegyverszünet és egy átfogó béke elérése.
Évek óta emelkednek az ingatlanárak Németországban, a saját otthont már a jobban kereső családok sem engedhetik meg maguknak, a tendencia vége pedig még sehol sem látszik. Mi az oka, hogy az eddig erősnek hitt német gazdaság soha nem látott problémákkal küzd?
Bár a szankciós politika ezen a téren sem segít egyetlen fiatal németnek sem, a probléma gyökerei mélyebben húzódnak.
A XXI. századra a liberális, progresszív ideológia eljutott arra a pontra, hogy szándékosan gátolni igyekszik azt, hogy az állampolgárok polgárosodjanak: azaz vagyont halmozzanak fel.
Nem lesz semmid, és boldog leszel!
– állítják a haladárok, miközben arra ösztönzik a társadalmat, hogy saját otthon helyett béreljenek; ha autóba ülnek, legyen taxi vagy kölcsönkocsi, de még inkább szálljanak eldobható elektromos rollerekre. Mindezt a személyes szabadság és a mobilitás jegyében.
A cél az, hogy meggátolják, hogy az állampolgárokban kialakuljon egy kötődés szűkebb pátriájuk iránt, hiszen a saját otthon helyhez köt.
A liberális politikusok ennek megfelelően úgy manipulálják a makrogazdaságot, hogy a jelentős vagyontárgyak megszerzése vagy elérhetetlenné váljon, vagy ne legyen kifizetődő. Ennek következménye az, hogy
a magyarországi családtámogatási rendszerhez hasonlót még hírből sem ismerünk Európában.
Nagyot ugrott az élelmiszerár-infláció az Egyesült Királyságban, és vannak, akiknek már megfizethetetlenek az élelmiszerek. Várható, hogy a tej, a tojás és a vaj ára még drasztikusabban emelkedni fog a briteknél? Miért aggasztó ez a fajta egzisztenciális válság?
Az infláció kivétel nélkül mindig arra vezethető vissza, hogy túl sok forgalomban lévő pénz keres túl kevés eladandó árut, illetve szolgáltatást. A jelenlegi inflációs spirál kezdete még a koronavírus-járványig nyúlik vissza, amikor a vezető nyugati országok többsége – a munkahelyek megóvása helyett, mint tették azt idehaza – úgy próbált enyhíteni a lakosságot nyomó terheken, hogy ingyen pénzt osztogatott.
Eközben a világszerte bevezetésre kerülő szigorú lezárások megszakították a globális ellátási láncokat. Ezáltal egyszere bővült a pénzkínálat, és szűkült az elérhető áruk mennyisége, így beindult az infláció.
Az ukrajnai háború kitörésére adott elhibázott szankciós válasz megnehezítette azt, hogy az orosz energia és élelmiszer kijusson a világpiacra, pedig Oroszország mindkét téren rendszeralkotó szereplő – mindez még tovább szította az inflációt. Ráadásul az élelmiszer és az energia olyan tényezők, melyek minden árucikk és szolgáltatás árába beépülnek – érthető módon, hisz a civilizációnk energiával működik, és minden munkát végző alkalmazottnak ennie kell. Mindezt tetézi az a probléma, hogy
az orosz műtrágya kivitelét is akadályozzák a nyugati szankciók, ami már idén ahhoz vezethet, hogy számos országban újabb jelentős drágulás áll be.
Ráadásul az elmúlt hetekben kirobbant bankválságra a legnagyobb központi bankok – a Bank of England, Bank of Japan, Bank of Canada, az Európai Központi Bank, az amerikai FED és a Svájci Nemzeti Bank – azzal reagálnak, hogy összehangolt módon lényegesen nagyobb dollárlikviditást biztosítanak. Tehát még több pénz jelenik meg, melyre egyre kevesebb áru és szolgáltatás jut.
Nagy-Britanniát a fenti válság azért is érinti jobban, mint a többi országot, mert szigetországként eleve nagyobb szállítási költségekkel kell számolniuk.
Az ő esetükben még az is közrejátszik, hogy számos nagy terhelésű tengerjáró szállítóhajó „köddé vált," miután beállt abba az „árnyékflottába", mely arra szolgál, hogy kijátssza az Oroszországot sújtó szankciókat. Ne sajnáljuk őket azonban. A brit vezetés az inflációnövelő lépések mindegyikét az elsők közt támogatta.
Térjünk vissza még egy kicsit Németországra: a német iparnak még európai összehasonlításban is az egyik legmagasabb áramárat kell fizetnie, és ez a probléma már Oroszország Ukrajna elleni háborúja előtt is fennállt, így már évek óta fokozatosan nemzetközi hátrányba esett. Milyen helyzetben van most a német ipar, és a háború hatására mire számíthatnak?
A német vezetés előszeretettel hangoztatja, hogy „sikerült kiváltaniuk az orosz gázimportot". Nos, ez nem igaz. Az orosz gáz valóban nem jut el Németországba, ám kiváltani még csak jórészt sem sikerült. Kanada és Katar – illetve a többi ország, melyeket a német diplomácia megkörnyékezett – csak ígéretet tett arra, hogy majd egyszer szállítanak cseppfolyósított földgázt.
A tavalyi évben az Európába érkező LNG jelentős része Kínából származott (és eredetileg persze orosz volt), ám erre idén nem lehet bazírozni, mert a gyorsuló kínai gazdaság egyre több energiát vesz fel.
A helyzet drámai mivoltát mi sem mutatja jobban, mint az, hogy Robert Habeck német szövetségi gazdasági miniszter 2024-től betiltaná az új gázüzemű fűtésrendszerek kiépítését. Mindez magától értetődő módon vezet ahhoz, hogy a német ipar rezsiköltségei az egekben vannak. A bajt tetézi az amerikai Kongresszus által elfogadott „inflációcsökkentőnek" mondott törvénycsomag, mely a világon semmit nem tesz az áremelkedés leszorításáért, viszont a legkülönbözőbb kedvezményekkel igyekszik a tengerentúlra csábítani az európai nagycégeket.
A német iparnak tehát létérdeke, hogy mihamarabb véget érjen a háború, és megnyugodjanak az energiapiacok. Mégis úgy tűnik, hogy a politikai vezetés semmit sem tud tenni ennek érdekében.
Franciaországban és már európai országokban, például az olaszoknál és a spanyoloknál hogyan érződik a háború hatása?
Franciaországban jelenleg majdnem forradalmi helyzet uralkodik a Macron elnök által – törvényhozási szavazás nélkül – áterőszakolt nyugdíjreform miatt. Mindez nem kapcsolódik közvetlenül a háborúhoz és a szankciókhoz, hiszen a nyugdíjrendszer tarthatatlansága már egy évtizede akut problémát jelent a francia vezetésnek. Ennek ellenére a tüntetőkben joggal merülhet fel a kérdés:
hogy van az, hogy a nyugdíjakra nem jut, de Ukrajnának számolatlanul küldik a pénzt és a fegyvereket?
Az uniós tagországok közül Szlovákiára hívnám fel a figyelmet, ahol
egy senki által meg nem választott, ciklus közben pozícióba kerülő, végtelenül népszerűtlen kormányfő nem sokkal az előrehozott választások előtt, a közvélemény szinte egyöntetű tiltakozása ellenére az ország teljes vadászgépflottáját odaajándékozta Kijevnek.