A Joe Biden-féle Amerika aktívan részt vett az ukrán háború kirobbantásában

President Joe Biden (C) poses for a photograph with Ukrainian President Volodymyr Zelensky and his wife Olena Zelenska, at Mariinsky Palace during a visit to Kyiv on February 20, 2023. - US President Joe Biden promised increased arms deliveries for Ukraine during a surprise visit to Kyiv on February 20, 2023, in which he also vowed Washington's "unflagging commitment" in defending Ukraine's territorial integrity. (Photo by Evan Vucci / POOL / AFP)

Kezdetben sem az ukránoknak, sem az oroszoknak nem állt érdekében a háborús állapot fenntartása, az, hogy tavaly márciusban az utolsó pillanatban kudarcba fulladtak a biztató és konstruktív béketárgyalások, egyértelműen az Egyesült Államok beavatkozását feltételezi. Ifjabb Lomnici Zoltán az Origónak adott interjúban megerősítette: a Biden-kabinetnek érdekében állt a háború kirobbanása, és aktívan részt is vett benne, vagyis az orosz-ukrán háború részben vagy egészben kiprovokált. Az alkotmányjogász Gerhard Schröder volt német kancellár nemrégiben tett, súlyosan nyugat-kritikus állításaira is reagált, azaz, hogy az amerikaiak akadályozták meg, hogy az oroszok és az ukránok lezárják a háborút és békét kössenek.

Gerhard Schröder a Berliner Zeitungnak adott nagyinterjújában nemrégiben kijelentette: tavaly márciusban, a háború kitörése után nem sokkal egyszer már elérhető közelségben volt az orosz-ukrán megegyezés és a béke, ám – mivel Washington érdekei úgy kívánták – az mégsem jöhetett létre. Mit gondol Schröder bejelentéséről?

A volt német kancellár által előadottak nem csupán igaznak tűnnek, de utólag igazolhatóak is. Ukrajnának például semmi érdeke nem fűződött ehhez a háborúhoz – beszédes, hogy eddig 6,2 millió ukrán hagyta el az országot, és a két fél részéről összesen félmillió áldozatról tudunk.

Ukrajna már a kezdetekben számíthatott arra, hogy az orosz hadsereg óriási pusztításokat fog végezni az országban, ahogy arra is, hogy egy 40 milliós országnak egy 140 milliós atomnagyhatalommal szemben kevés esélye lesz, és kizárólag külföldi segítséggel tudnak – valamennyi ideig – kitartani.

Ezt a segítséget, támogatást pedig éppen az Egyesült Államok biztosítja a kezdetek óta Ukrajnának – Brüsszel és néhány nyugat-európai ország mellett, amelyek – vélhetően – szintén az amerikai érdekeknek megfelelően cselekednek.

Zelenszkij a német Bildnek azt nyilatkozta nem sokkal az orosz invázió kezdete után, hogy minden tárgyalás során az a célja, hogy véget vessenek az Oroszországgal folytatott háborúnak. Az ukrán vezetés részéről kezdetben volt szándék valamifajta békemegállapodásra, ilyen értelemben

Amerika erőltethette az egyre keményebb fegyveres ellenállást.

Ez nem csökkenti a német vagy francia felelősséget sem, ugyanakkor egy békepártibb szemléletű Egyesült Államok fontos szerepet játszhatott volna a béke létrehozásában. Amennyiben tehát a Schröder által elmondottak igazak, úgy az alátámasztja, hogy tényleg proxyháborúról van szó, amit számtalan szakértő hangoztatott már a háború kezdete óta.

Ifj. Lomnici Zoltán alkotmányjogász Fotó: Tuba Zoltán - Origo

Wu Ken, Kína németországi nagykövete a Berliner Zeitung című lapnak adott interjúban a nyáron kijelentette: „az amerikaiak nem igazán érdekeltek a gyors politikai megoldásban." A korábbi szociáldemokrata kancellár által elmondottak szerint,

a 2022 márciusában az amerikaiak által nem engedélyezett békekötés keretében

Ukrajna hajlandó lett volna lemondani a NATO-csatlakozási szándékáról, eltörölni az orosz nyelvhasználatot korlátozó intézkedéseket, a Donyeck-medence pedig – Ukrajna részeként – autonóm terület lett volna. Ez gyakorlatilag azt jelentette volna, hogy Oroszország egy hónap alatt „megnyerte" a háborút, hiszen számos követelésének eleget tett volna Ukrajna.

Miért nem állt ez Washington érdekében?

Több okból sem. Washington célja lehet a háborúval az USA világpolitikai befolyásának növelése, amire alkalmas módszer Oroszország – részbeni – leválasztása a nyugati kereskedelemről, és ezáltal mind az oroszok, mind Európa gyengítése. Valamint, figyelembe véve, hogy

az USA komoly befolyást szerzett Ukrajnában, valóban érdekében áll az orosz befolyás csökkenése a térségben.

Annak tükrében, hogy az USA-nak komoly konkurenciát jelentene egy erős Európa, amely együttműködik Oroszországgal, kifejezetten előnyös számára a jelenlegi helyzet, továbbá a másik konkurensének, Kínának is komoly felvásárlópiacot jelent az EU.

Mindezek tekintetében a korábbi német kancellár értékelésében vannak olyan pontok, amelyek politikai szinten megfontolásra, teljes mérlegelésre érdemesek.

A fentiek arra utalnak, hogy Ukrajnában kiprovokált háború zajlik.

Ha az előbbiekben rögzített alapokból indulunk ki,

Ukrajnának önmagában nem állt volna érdekében magára húzni Oroszországot, ahogy az oroszok sem feltétlenül járnak jól rövid távon a jelenlegi konfliktussal

– és itt csak az anyagiakról beszélünk, nem említve a számos emberáldozatot. Oroszország már az 1999-es NATO-bővítést követően világossá tette, hogy ellenzi a katonai szövetség keleti bővítését. Ezt követően NATO a 2008-as bukaresti csúcson tett ígéretet, miszerint Ukrajna és Georgia előbb vagy utóbb a szövetség tagja lesz. Az ígéret azonban eddig inkább csak ártott Grúziának és Ukrajnának, mint használt, nem sokkal a csúcs után ugyanis kitört az ötnapos grúziai háború, melynek eredményeként Oroszország két szakadár területet elismert és orosz „békefenntartókat" küldött oda – vagyis megszállta Grúzia egy részét. Hasonló játszódott le Ukrajnában először 2014-ben a Krím elcsatolásával, és a Donbászban kirobbantott polgárháborúban, majd a 2022-ben indult átfogó invázióval. Vlagyimir Putyin többször kijelentette, nem fogja hagyni, hogy a NATO kelet felé terjeszkedjen.

Volodimir Zelenszkij és Joe Biden már számos „szívélyes” hangulatú, személyes találkozón van túl Forrás: AFP/Copyright 2023 The Associated Press. All rights reserved/Evan Vucci

Tény, hogy 2021 decemberében Oroszország levelet küldött, amelyben egy javaslatot terjesztett elő az erősödő feszültség megoldására: ebben semleges Ukrajnát kívánt, valamint a NATO-erők kivonását Kelet-Európából az 1997-es állásaikba. Az Egyesült Államok demokrata vezetése ezt azonnal elutasította. Az Ukrajna semleges státuszát visszautasító álláspont az orosz biztonsági érdekel felől nézve értelmezhető provokációként, továbbá a Biden-kormányzat tavaly február óta mutatott politikája is inkább a helyzet súlyosbítása felé mutat.

Ukrajna alapvetően nem a fegyveres összetűzést kereső fél volt, ahogy bizonyos fokig Oroszország is amíg úgy érezte, igyekezett kerülni a háborút, de a Nyugat egyre inkább olyan magatartást, fellépést tanúsított, amelyet Oroszország veszélynek érezhetett – itt főleg a NATO folyamatos keleti bővítését említhetjük, de a háborút megelőző 1-2 évet is.

A Washingtonból a közelmúltban tett harcias nyilatkozatok – így Biden elnök kijelentése, mely szerint Putyin „nem maradhat hatalmon", Lloyd Austin védelmi miniszter megjegyzése, miszerint Oroszországot „meg kell gyengíteni", és Nancy Pelosi képviselőházi elnök ígérete, miszerint az Egyesült Államok támogatni fogja Ukrajnát „a győzelemig" – lelkesítően hatnak az ukránokra a komoly anyagi támogatásokkal együtt, azonban kétséges a háború sikeressége.

Mindezek alapján a Biden-kabinetnek érdekében állt a háború kirobbanása, és aktívan részt is vett benne, amely arra következtet, hogy az orosz-ukrán háború részben vagy egészben kiprovokált.

Ukrajna lemondott volna a – casus bellinek tekinthető – NATO-csatlakozásról, Oroszország pedig ezzel elérte volna egyik legfőbb célját, ezek után semmi érdeke nem lett volna folytatni a támadásokat, kitenni magát a szankcióknak, a nyugati világtól való részleges elszigetelődésnek, valamint óriási – katonai – kiadásokba bocsátkozni.

Schröder a sokat elemzett interjúban arról is beszélt, hogy a béketárgyalások a jelen helyzetben reálisan vagy Olaf Scholz német kancellár, vagy Emmanuel Marcon francia elnök kezdeményezésére kezdődhetnének meg. Van reális esélye annak, hogy kettejük közül bármelyik is törekedjen a béketárgyalások elindítására? A fentebb már említett érdekek mit diktálnak?

2014-ben, a Krím annektálása idején, a tárgyalások megkezdésével Németország – Merkel vezetésével – és Franciaország – Hollande vezetésével – közvetlen célja a lokális konfliktus „lecsendesítése", és a legrosszabb, vagyis a kiterjedt háborús eszkaláció megelőzése volt – ezt írta Mearsheimer és Rosato politikatudós egy tanulmányában. Németország szerepe kritikus volt a békefolyamatban, különösen az Oroszországgal való kapcsolattartásban, ehhez azonban az is kell, hogy mindkét szemben álló fél bizalmát – és bizonyos fokú tiszteletét – is élvezze; ez a mai berlini koalíciós kormányt tekintve kétséges, ugyanakkor

a harcoknak alapvetően a Biden-kormányzat vethetne véget.

A tanulmányt kiegészíthetjük azzal a megállapítással, hogy a túlzottan ideologizált – és nagyon az USA érdekeinek alárendelt – európai külpolitika és biztonságpolitika gátolja azt, hogy intelligensebb megközelítést dolgozzanak ki a helyzet megoldására, ugyanakkor a nyugati közvélemény idővel belefárad annak áldozataiba. Az említett tanulmány alapján

az orosz érdekek nehezen megkérdőjelezhetők annak fényében, hogy „az Irak 2003-as megszállására vonatkozó amerikai döntés nem hiteles elméleteken alapult, és nem szándékos döntéshozatali folyamatból származott."

Ebben a helyzetben eltérés lehet a német és francia gazdasági érdekek között: egyfelől, a német ipar és Németország kereskedelmi partnereinek jó része ki van szolgáltatva az orosz energia- és nyersanyagellátásnak. Másfelől viszont, Franciaország más úton is hozzáfér ezekhez, számukra az LNG is a relatív legolcsóbban hozzáférhető az EU-ban, így nekik akár versenyelőnyt is jelenthet egy Oroszországtól történő elszigetelődés.

Volodimir Zelenszkij ukrán elnök és Olaf Scholz német kancellár a berlini kancellárián 2023. május 14-én Forrás: MTI/EPA/Clemens Bilan

Májusban egyébként Emmanuel Macron és Olaf Scholz háromoldalú telefonbeszélgetést folytatott az orosz elnökkel, Vlagyimir Putyinnal, és arra szólították fel, hogy tartsanak „közvetlen és komoly tárgyalásokat" ukrán kollégájával, Volodimir Zelenszkijjel.

Az eddigi háborús törekvések mennyiben támasztják alá Schröder azon kijelentését, hogy az oroszoknak nem céljuk Európa megtámadása?

Oroszország megsértett egy alapvető nemzetközi jogi normát, amikor támadó katonai műveleteket kezdett egy szomszédos szuverén állam ellen;

ugyanakkor Oroszország ettől még racionális szereplője maradt a nemzetközi arénának, és a saját, nemzetinek tekintett érdekei alapján próbálja alakítani a folyamatokat.

Az orosz haderő kapacitásai erősen korlátozottak, ráadásul a világ legnagyobb területű országát kell egyben tartania Putyinnak, amelyen becslések szerint mintegy 190 etnikai csoport él; a többségében pravoszláv, keresztény kultúrájú oroszországi népesség 6-10 százaléka muszlim, sorolhatnánk még.

Amennyiben Oroszországra ma racionális nagyhatalmi szereplőként tekintünk, akkor azt mondhatjuk, hogy Putyinék célja nem Európa megtámadása – sőt, az oroszok inkább kerülni igyekeznek a konfliktus túlzott kiterjedését,

az erőforrásaik fokozott kimerítését. A háború kitörése előtti napokban Putyin kijelentette, hogy nem akar európai háborút, de komolyan kell vennie a biztonságát érintő kérdéseket.

Schröder nem titkolja, hogy noha baráti viszonyt ápol Putyinnal, Ukrajna megtámadását rendkívüli módon elhibázott lépésnek tartja. Ez az „együttállás" hitelessé teszi a volt kancellár meglátásait és Nyugat-kritikáját, vagy éppen ellenkezőleg?

2005-ben Gerhard Schröder akkori kancellár és pártja, az SPD szűken veszített el egy előrehozott választást. Lemondott parlamenti mandátumáról, és bejelentette, hogy politikai karrierjének vége. Putyin kérésére gyorsan kinevezték az Északi Áramlat tengeri földgázvezeték elnökévé. Alig egy hónappal azután, hogy elhagyta a kancelláriát, hagyta, hogy az orosz elnök meggyőzze őt „a projekt európai dimenziójáról."

Gerhard Schröder volt német kancellár Forrás: dpa/Kay Nietfeld

Schröder a mai napig közismerten jó kapcsolatot ápol Vlagyimir Putyin orosz elnökkel: ez valóban maga után vonhatja azt, hogy sokan nem fogadják el kellően hitelesnek az álláspontját.

Ugyanakkor Schröder jó orosz kapcsolatai közismertek Németországban, ezért inkább annak „veszélye" reálisabb, hogy a nyilatkozata ezért nem kelt különösen fokozott érdeklődést a német, illetve nyugat-európai sajtóban.

Megjegyzem: a kettő – a hitelesség kérdése és a nagyobb visszhang elmaradása – összefügg bizonyos fokig. Hazájában sokan emlékeznek még egy 2004-es interjúra, amelyben Schrödert arról kérdezték, hogy Putyin „hibátlan demokrata"-e, mire a volt kancellár így válaszolt: "Igen, meggyőződésem, hogy az". Az azonban, hogy a Berliner Zeitungnak adott nyilatkozatában

az objektivitásra törekedve bírálta az oroszok katonai beavatkozását, növelheti hitelességet a németeket, de az európaiak körében is.

Ráadásul érdemes leszögezni, hogy saját pártjából nemhogy nem tudták kiszorítani, de a 79 éves baloldali politikus párttagságának 60. évét az SPD jubileumi összejövetel keretében tervezi megünnepelni.