Bevethetik az oroszok az atomfegyverüket?

Az elmúlt időszakban egyre többet lehet hallani a béketárgyalások lehetőségéről az ukrajnai háború kapcsán: Ukrajna Oroszország meghívása nélkül békecsúcsot rendezett Svájcban, Oroszország békeajánlatot tett közzé, Kína pedig a globális Dél államaival szervezné meg az Ukrajna és Oroszország közötti tárgyalásokat. Ezzel párhuzamosan azonban a háborús eszkaláció fenyegetése is fennmaradt, sőt talán növekedett is.

A XXI. Század Intézet elemzése azt vizsgálja meg, milyen kilátásai vannak jelenleg a béketárgyalásoknak és a háborús eszkalációnak, továbbá, milyen szerepet játszhat a globális Dél a háború lezárásában.

A globális Dél tartja a távolságot

Hosszú út vezetett a június 15–16-án a svájci Bürgenstockban megrendezett, globális békecsúcs névre hallgató konferenciáig, az eseménynek azonban végül nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Ukrajna és nyugati partnerei eredeti koncepciója az lett volna, hogy alacsonyabb szintű tárgyalások sorozatán keresztül fokozatosan közös pontokat találnak a Volodimir Zelenszkij által meghirdetett és a Nyugat által is támogatott tíz pontos ukrán békeformula és a globális Dél vezetői országainak háborúval kapcsolatos álláspontja között. Ezek a tárgyalások értek volna végett Svájcban egy állam- és kormányfői szintű csúcstalálkozóval, amelyet követően a Nyugat és a Dél közös álláspontját némiképp ultimátumszerűen nyújtották volna át a magára maradt Oroszországnak.

Fotó: XXI. Század Intézet

Ennek érdekében az elmúlt egy évben több nemzetbiztonsági és külpolitikai tanácsadói szintű egyeztetésre is sor került (Koppenhágában, Dzsiddában, Máltán és Davosban), és Svájc vállalta a záró csúcstalálkozó megszervezését is, az eredmények azonban elmaradtak. A globális Dél vezető államai nem csupán a tárgyalások azonnali megkezdése és lehetőleg az azonnali tűzszünet mellett foglaltak állást, de kifogásolták, hogy Kijev Oroszország meghívása nélkül kíván a békéről tárgyalni. Emiatt számos fontosabb ország – köztük Kína – kihagyta a rendezvényt, míg mások állam- és kormányfőinél alacsonyabb szinten (Dél-afrikai Köztársaság, India, Indonézia, Szaúd-Arábia) vagy csupán megfigyelőként (Brazília) képviseltették magukat.

Ukrajna maga is érezte, hogy formulája nem talál majd teljes egészében megértésre a globális Dél országai részéről, ezért már a csúcstalálkozó előtt, annak legalább részleges megmentése érdekében bejelentették, hogy a tízből mindössze három pontban – a nukleáris biztonság, az élelmiszer-biztonság és a humanitárius kérdések (fogolycserék, gyerekek hazatérése stb.) – szeretnének közös nevezőre jutni a meghívottakkal. A konferencia végén kiadott közös nyilatkozat szerint a Zaporizzsjai Atomerőmű Ukrajna és a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség ellenőrzése alatt kell működjön, az atomcsapásokkal való fenyegetés és azok bevetése pedig megengedhetetlen; biztosítani kell a Fekete- és Azovi-tengeri kikötőkhöz való hozzáférést a gabonakereskedelem folytonossága érdekében, a kereskedelmi hajók és kikötők elleni támadások pedig elfogadhatatlanok; minden hadifoglyot ki kell cserélni, a deportált és törvénytelenül áthelyezett személyeknek, kiváltképp a gyerekeknek vissza kell térniük Ukrajnába. A kommüniké szerint ezenkívül a jövőben „a konfliktus összes résztvevőjének” – értsd: Oroszországnak – a bevonása szükséges a háború lezárásához vezető tárgyalásokba. Végül azonban a kilencvenkét jelenlévőből tizenketten – Bahrein, Brazília, a Dél-afrikai Köztársaság, az Egyesült Arab Emírségek, India, Indonézia, Líbia, Mauritánia, Mexikó, Szaúd-Arábia, Thaiföld és a Vatikán – még ezt az ukrán szempontból visszafogott nyilatkozatot sem írták alá. Három eredeti aláíró – Jordánia, Irak és Ruanda – pedig visszavonta aláírását, igaz, később több kisebb-nagyobb állam csatlakozott utólag a nyilatkozathoz, amelynek így jelen pillanatban 88 aláírója van.

Fotó: XXI. Század Intézet 

Ez elsőre impozánsnak tűnik – bár jóval kevesebb, mint a háború elején az orosz támadást elítélő ENSZ-határozatokat megszavazók száma –, közelebbről megvizsgálva azonban látható, hogy a Nyugat és a globális Dél együttes kiállása helyett végül a csúcstalálkozó a Nyugat és mondhatni csatolt részei konszolidált kiállását tudta csak felmutatni egy relatíve visszafogott ukrán álláspont mellett. Az aláírók többsége vagy euroatlanti ország (köztük az Európai Unió összes tagja és tagjelöltje, valamint az összes NATO-tagállam), vagy az Egyesült Államok közeli szövetségese (mint Ausztrália, Izrael, Japán vagy a Koreai Köztársaság). Az afrikai, ázsiai és latin-amerikai aláírók pedig nem tartoznak a globális Dél legbefolyásosabb országai közé, kivételt talán csak a BRICS-ből kihátráló, G20-tag Argentína jelent.

A globális Dél legfontosabb államai tehát nem támogatják az ukrán elképzeléseket a háború lezárásáról, hanem továbbra is őrzik semlegességüket.

Eszkalációs veszély

A diplomáciai helyezkedés persze nem függetleníthető a tényleges harci cselekményektől, sőt azok alakulása döntően befolyásolhatja az egyes érdekeltek következő lépéseit. Jelen állás szerint Oroszország hosszútávú, stratégiai fölénye egyértelműen érvényesülni látszik Ukrajnával szemben, és ilyen körülmények között az Ukrajnának küldött támogatások már nem, csak a közvetlen nyugati beavatkozás változtathatna a háború menetén. Valószínűsíthetően éppen ezért beszélt az elmúlt hónapokban több nyugati vezető is arról, hogy adott esetben akár nyugati katonákat is küldhetnének Ukrajna egyes területeinek biztosítására, hiszen a Nyugat kezében lévő minden más kártya csupán a háború elnyújtásához tud hozzájárulni, ráadásul oly módon, hogy a harcok elhúzódása vélhetően csak Ukrajna vereségének mértékét növeli. A közvetlen beavatkozás ígérete azonban – amellett, hogy javíthatja a Nyugat és Ukrajna tárgyalási pozícióit – beváltásakor közvetlen összeütközéshez, és ezáltal egy atomháború kirobbanásához vezethetne, ugyanis, 

ahogyan arra Vlagyimir Putyin többször is utalt, a stratégiai vereség fenyegetése esetén Oroszország a végsőkig elmenne. Hiszen, ahogy az orosz elnök mondta, vesztenivalója nem lenne, a hagyományos fegyverzet terén meglévő NATO-fölénnyel szemben pedig a nukleáris fegyverek területén paritás áll fenn Oroszország és a Nyugat (értsd: az Amerikai Egyesült Államok) között.

Éppen ezért vélheti az orosz vezetés megalapozottnak a fentebb ismertetett követeléseit annak ellenére, hogy a csapataik lassú előrehaladása nem feltétlenül indokolná azokat. Az orosz logika szerint a háború a jelenlegi körülmények között – azaz közvetlen nyugati beavatkozás nélkül – a mind nagyobb orosz győzelem irányában fog haladni, így az orosz ajánlat tulajdonképpen nagyvonalúnak tekinthető, merthogy nem számol ezzel a potenciális jövőbeli győzelem egészével, csupán annak egy részével. Abból adódóan, hogy ennek az elutasítása vagy súlyosabb ukrán vereséghez, vagy – közvetlen beavatkozás esetén – egy potenciális nukleáris háborúhoz vezethet, semmi értelme a háború folytatásának (amely nem mellesleg Oroszország számára is okoz kényelmetlenségeket).

Csakhogy a nyugati logika éppen ennek a fordítottja. Úgy vélekednek, hogy mivel Oroszország eddig sem reagált az általa lefektetett „vörös vonalak” megsértésére (tankok és nagy hatótávolságú rakéták küldése, azok Krím-félsziget, majd 1991-es orosz területek elleni bevetése, a befagyasztott orosz vagyon kamatainak átadása Kijev részére stb.), vélhetően a jövőben sem fogja merni bevetni atomfegyvereit. Egyrészt ugyanis tarthat a nemzetközi elszigetelődéstől, hiszen a nem nukleáris Ukrajna elleni atomcsapást a globális Dél államai sem néznék jó szemmel, nekik ugyanis sem érdekük, hogy a nukleáris zsarolást a jövőben velük szemben alkalmazza valamelyik atomhatalom, másrészt pedig a nyugati közvetlen válaszcsapástól is tartania kell ebben az esetben. Az Amerikai Egyesült Államok persze ennek ellenére rendkívül óvatos az újabb és újabb eszkalációs lépések tekintetében – amit Ukrajna rendre sérelmez is –, a háború alatt a nyugati álláspont azonban mindig az egyre nagyobb beavatkozás felé mozdult el. Eddig jelentősebb orosz válasz nélkül azonban rendre felbukkannak olyan befolyásos hangok, amelyek az atomfegyverek demonstratív vagy éles bevetését javasolják az orosz vezetésnek – éppen a végzetes eszkaláció elkerülése érdekében. Ennek logikája abban áll, hogy a megfelelő válasz helyreállítaná a nyugati országok hidegháborús félelmét a kölcsönös megsemmisítéssel járó atomháborúval szemben, így a Nyugat felhagyna a további eszkalációval. Persze abban sem lehetünk biztosak, hogy ez valóban így lenne.

A döntő kérdés tehát az, hogy a szembenálló felek meddig képesek jól előrejelezni a másik fél lépéseikre adott reakcióját, és hogy a globális Dél a mérleg nyelveként képes lehet-e kiegyensúlyozni ezt a törékeny rendszert, mielőtt az végleg felborulna.

A teljes elemzés ITT olvasható el!

KAPCSOLÓDÓ CIKKEINK