Íme a kecske, amelyet Afrikában kötelező volt megenni

Ruandába történő utazásom előtt tudtam, hogy az egyik este kecskevacsorára mehetek. A grillezett és faszénen megsütött kecske húsa Kelet-Afrika legnagyobb csemegéjének számít, de azt is tudni kell, hogy az átlag ruandai emberek asztalára ritkán kerül ez az étel. Nekik sokkal inkább a szinte ehetetlen fehér kukoricakása vagy a főzőbanán jut. Riport egy Kigaliban található étteremből, ahová szinte csak a kecskék húsa miatt járnak az emberek.

Már a kocsiban ülünk, Kigali száz dombjának egyikről gurulunk lefelé az estében, amikor megszólal útitársam, egyben ruandai kísérőm telefonja. A vonal végén Mr. Kennedy, aki csak aziránt érdeklődött, hogy ugye megyünk, mert tartja számunkra az asztalt. Lehet, hogy lelkiismeret-furdalása volt, mert pénteken este nem tudtunk bejutni a ruandai szemmel nézve is kultikus helyre. Ahol a kecske grillezve az asztalra kerül. Mindez egy kicsit rajta is múlt. Á, spongyát a nem létező sérelmekre, most nem péntek van, hanem hétfő, ami még ezen a szent helyen is csendesebb nap.

Ruandában a kecske az egyik legfontosabb háziállat, grillezve pedig a legnagyobb csemege
Fotó: AFP 

Mindenesetre Kennedy úr rendes volt, hogy telefonált. Izgatott vagyok, mert kecskevacsorára megyek, életemben először. A kecskével odahaza vagy sajt vagy tej formájában találkoztam csak, de az soha nem jutott az eszembe, hogy sült húsként tekintsek erre az állatra. Ruandában és Kelet-Afrikában azonban másképpen mennek a dolgok. 

A kecske errefelé fontos állat, a kecskevacsora pedig a legnagyobb csemegék közé tartozik.

Ütött-kopott macskaköves utcán megyünk felfelé. A gyér közvilágítás éppen csak arra jó, hogy az ember ne essen orra, miközben a Sundowner étterem felé sétál. Már a bejáratnál kisebb sor alakul ki, de ennek oka a biztonsági őrök munkája. Itt is, mint minden más ruandai helyen, ahol több ember gyűlik össze egyszerre, megnézik a táskát, átvilágítják a testet. Nincsen ezzel semmi baj, nekik is, nekünk is fő a biztonság. Magáról az étteremről a kinézete alapján meg nem mondanám, hogy ez Kigali egyik leginkább látogatott és felkapott helye, de sokadszor bizonyította már be az élet, hogy nem a külső alapján kell ítélni.

Jöhet a kecske, íme a menü!

Kennedy úr már jön is elénk, mutatja az asztalt, ahová leülhetünk. A menüt is tudom már, megkaptam előre. Íme:

• kecskeláb sütve
• kecskesaslik
• kacumbari (Kelet-Afrikai csípős paradicsomsaláta lila hagymával)
• ugali (fehér kukorica kása)
• sukuma wiki (kel saláta)

Mielőtt azonban bármi történne, egy ruandai asszony bukkan elő a semmiből. Egyik kezében műanyag vödröt tart, a másikban kézmosót. A hordozható kézmosoda és a kéz fertőtlenítése ott zajlik az asztalnál. Rendesen kell ám csinálni, mert ha nem, komoly figyelmeztetésben van részünk egy csúnya nézés kíséretében.

Ruandai asszony - kecskével
Fotó: AFP

Az asszony gyorsan otthagyott bennünket, néhány perc várakozás után megérkezett a vacsora. A kecskesaslik egy tányéron hevert, mellette a kacumbarit mélytányérban kaptuk, egy másik tányérban pedig a sukuma wiki érkezett meg. A sült kecskelábakat pedig az asztal mellett kezdte felszeletelni a pincér, szépen lehúzva a csontról az összes húst. 

Gyakorlott mozdulatait látva rögtön kiderül, hogy nem ma kezdte a szakmát.

Mielőtt enni kezdenénk, beszéljünk egy kicsit a fő fogásról, a kecskéről. Kelet-Afrika országaiban (többek között Ruandában, Kenyában, Kongóban, Ugandában) a faszénen sült kecske a fő fogás, a legnagyobb csemege. Két szomszédos ország, Ruanda és Burundi valamikor egy állam volt itt, az Egyenlítő alatt. A szétválás előtt Ruanda-Urundinak a mezőgazdasága különösen az állattenyésztésre korlátozódott. A hatvanas évek elején (még az 1962. július 1-i függetlenné válás előtt) másfél millió kecske legelte a füvet errefelé. Hogy ma mennyien vannak, azt nem tudom, de a vidéki piacokon a kecske volt az az állat, amelyet a leginkább szerettek volna a vevők nyakába sózni.

Kecskesaslik a tányéron

A vidéki Ruandában egyébként több településen is nagy kecskeprojektek zajlanak. Az ország vezetése felismerte, hogy a kávé és a tea mellett (ezek Ruanda legfontosabb, a nemzetközi piacon is értékesíthető élelmiszerei) a kecskék korszerű tenyésztése is fontos feladat. Van olyan kis falu (Burega), ahol az emberek között 200 kecskét osztottak szét. Ahhoz azonban, hogy egyszer ezek az állatok a tányérokra kerüljenek, hosszú és szisztematikus munkára van szükség. Meg kellett tanítani a ruandai embereknek, hogy a kecske azonnali levágása helyett a nevelés a legfontosabb feladat, mert később akkor élelem is lesz ezekből az állatokból.

Bár mi most csak kecskelábat és saslikot ettünk, 

a kecske teljes testét grillezik és teszik a tányérra Ruandában.

A kecskehús édes – ezt állapítottam meg először, amikor számba vettem a grillezett kecskelábat. Érdekes volt az is, hogy míg a kecskeláb inkább a „nyammogós” húsra hasonlított, addig a kecskesaslik pontosan olyan volt, mint az odahaza fogyasztott saslik – marha, esetleg disznóhússal. Magyarul: ha nem tudtam volna, hogy a hurkapálcikán sült kecskehús van, akkor meg nem mondtam volna, mit eszek.

Íme a grillezett kecskelábak
Fotó: Lantos Gábor

A mellé felszolgált csípős paradicsomsaláta (megfejelve egy kis lila hagymával) remekül ellensúlyozta az édes ízt. Ezzel a salátával azért érdemes vigyázni, mert nem egy helyen iszonyatosan csípősre készítik el. 

Szólni kell még a köretként felszolgált fehér kukoricakásáról, vagyis az ugaliról. Első ránézésre az ember azt hinné, hogy krumplipüré van a tányéron. 

Ám az ugali állaga nagyon messze van ettől. 

Ha belecsípünk, az állaga inkább egy kiszáradóban lévő, gumiszerű ételre hasonlít, az íze pedig – ebben nincs semmi túlzás – semmilyen.

Az ugali, azaz a fehér kukoricakása, mellette pedig a zöldkel-saláta
Fotó: Lantos Gábor

Mégis, az ugali nemcsak Ruandában, hanem az egész régióban sok millió ember mindennapi eledele. Ha belegondolunk abba, hogy egy semmilyen ízű ételről beszélünk, ez a kijelentés meghökkentő lehet. Azt kell figyelembe venni, hogy a fehér kukorica az egyik legolcsóbb élelmiszer-alapanyag, amelyet az itt élők meg tudnak venni. A falusi férfiak vagy nők mindennapos programja volt a malomlátogatás. A határban lévő dieselmalmokat csak akkor kapcsolta be a tulajdonosa, ha megfelelő mennyiség összegyűlt. 

Magyarul: ha valaki csak két kiló fehér kukoricát vitt, akkor neki várnia kellett addig, amíg a nép megfelelő mennyiséget hozott a malomhoz.

Manapság mindezt úgy igyekeznek kiküszöbölni, hogy a falvak napelemmel működő kis malmokat vásárolnak. Büszkén mondhatom, hogy ennek a zseniális kis szerkezetnek a fejlesztésében magyar szakemberek is részt vettek. A minimalmokat a falu népe meg tudja venni, így nincs más kiszolgáltatva a nagy, dieselmalmok tulajdonosainak. De megkóstolva ez az ételt, komolyan elgondolkodtam azon, hogy több millió embernek ez a mindennapi betevője. Mert ehhez képest a főzőbanán igazi csemege. Pedig gondolhatják, hogy azt enni sem jelent túl nagy élvezetet.

A kacumbari (Kelet-Afrika-i csípős paradicsomsaláta lila hagymával)
Fotó: Lantos Gábor

Ami még ezen az estén meglepett, az árak voltak. Ahhoz képest, hogy Kigali egyik legfelkapottabb éttermében jártunk, kifejezetten olcsón tudtunk enni. Bár Ruandában amúgy sem jellemző a nagy drágaság. A főváros legelegánsabb, legjobb étterme a „Kultura” nevet viseli. Önmagát igazi fine dining étteremként hirdeti, a baj csak az, hogy az étlapján nem az autentikus afrikai ételek sorjáznak, hanem a kínai, illetve az ázsiai fogások. 

Hogy ez miért van így, számomra megfejthetetlen.

De vissza a Sundownerbe, amelynek szintén van étlapja. Ezen a kecske mellett ott volt jó néhány más fogás is, de erre a helyre szinte kizárólag kecskét enni járnak az emberek. A vacsora után volt bennem egy kis félsz, de mint kiderült, teljesen feleslegesen. A kecske is bent maradt, az utazó is jól lakott. Nem mondom azt, hogy mostantól ez lesz a kedvenc fogásom, de az biztos, hogy egyszer érdemes volt kipróbálni ezt a különleges, afrikai ínyencséget. És ez akkor is így van, ha a legtöbb ruandai ember marhát és csirkét eszik – már ha hozzájut.

Kigaliban a Sundowner étteremben kínálják a legfinomabb kecskehúst
Fotó: robertharding via AFP

Hazafelé a repülőtéren még vettem Ruanda legjobb kávéjából – ennek a neve Gorilla. Akik azóta itthon megkóstolták, azt mondták, hogy tényleg isteni. 

A vámmentes boltban még kis zacskóban szárított kecskehús is volt a polcokon.

Részemről ott is maradt.