Már a kocsiban ülünk, Kigali száz dombjának egyikről gurulunk lefelé az estében, amikor megszólal útitársam, egyben ruandai kísérőm telefonja. A vonal végén Mr. Kennedy, aki csak aziránt érdeklődött, hogy ugye megyünk, mert tartja számunkra az asztalt. Lehet, hogy lelkiismeret-furdalása volt, mert pénteken este nem tudtunk bejutni a ruandai szemmel nézve is kultikus helyre. Ahol a kecske grillezve az asztalra kerül. Mindez egy kicsit rajta is múlt. Á, spongyát a nem létező sérelmekre, most nem péntek van, hanem hétfő, ami még ezen a szent helyen is csendesebb nap.
Mindenesetre Kennedy úr rendes volt, hogy telefonált. Izgatott vagyok, mert kecskevacsorára megyek, életemben először. A kecskével odahaza vagy sajt vagy tej formájában találkoztam csak, de az soha nem jutott az eszembe, hogy sült húsként tekintsek erre az állatra. Ruandában és Kelet-Afrikában azonban másképpen mennek a dolgok.
A kecske errefelé fontos állat, a kecskevacsora pedig a legnagyobb csemegék közé tartozik.
Ütött-kopott macskaköves utcán megyünk felfelé. A gyér közvilágítás éppen csak arra jó, hogy az ember ne essen orra, miközben a Sundowner étterem felé sétál. Már a bejáratnál kisebb sor alakul ki, de ennek oka a biztonsági őrök munkája. Itt is, mint minden más ruandai helyen, ahol több ember gyűlik össze egyszerre, megnézik a táskát, átvilágítják a testet. Nincsen ezzel semmi baj, nekik is, nekünk is fő a biztonság. Magáról az étteremről a kinézete alapján meg nem mondanám, hogy ez Kigali egyik leginkább látogatott és felkapott helye, de sokadszor bizonyította már be az élet, hogy nem a külső alapján kell ítélni.
Kennedy úr már jön is elénk, mutatja az asztalt, ahová leülhetünk. A menüt is tudom már, megkaptam előre. Íme:
Mielőtt azonban bármi történne, egy ruandai asszony bukkan elő a semmiből. Egyik kezében műanyag vödröt tart, a másikban kézmosót. A hordozható kézmosoda és a kéz fertőtlenítése ott zajlik az asztalnál. Rendesen kell ám csinálni, mert ha nem, komoly figyelmeztetésben van részünk egy csúnya nézés kíséretében.
Az asszony gyorsan otthagyott bennünket, néhány perc várakozás után megérkezett a vacsora. A kecskesaslik egy tányéron hevert, mellette a kacumbarit mélytányérban kaptuk, egy másik tányérban pedig a sukuma wiki érkezett meg. A sült kecskelábakat pedig az asztal mellett kezdte felszeletelni a pincér, szépen lehúzva a csontról az összes húst.
Gyakorlott mozdulatait látva rögtön kiderül, hogy nem ma kezdte a szakmát.
Mielőtt enni kezdenénk, beszéljünk egy kicsit a fő fogásról, a kecskéről. Kelet-Afrika országaiban (többek között Ruandában, Kenyában, Kongóban, Ugandában) a faszénen sült kecske a fő fogás, a legnagyobb csemege. Két szomszédos ország, Ruanda és Burundi valamikor egy állam volt itt, az Egyenlítő alatt. A szétválás előtt Ruanda-Urundinak a mezőgazdasága különösen az állattenyésztésre korlátozódott. A hatvanas évek elején (még az 1962. július 1-i függetlenné válás előtt) másfél millió kecske legelte a füvet errefelé. Hogy ma mennyien vannak, azt nem tudom, de a vidéki piacokon a kecske volt az az állat, amelyet a leginkább szerettek volna a vevők nyakába sózni.
A vidéki Ruandában egyébként több településen is nagy kecskeprojektek zajlanak. Az ország vezetése felismerte, hogy a kávé és a tea mellett (ezek Ruanda legfontosabb, a nemzetközi piacon is értékesíthető élelmiszerei) a kecskék korszerű tenyésztése is fontos feladat. Van olyan kis falu (Burega), ahol az emberek között 200 kecskét osztottak szét. Ahhoz azonban, hogy egyszer ezek az állatok a tányérokra kerüljenek, hosszú és szisztematikus munkára van szükség. Meg kellett tanítani a ruandai embereknek, hogy a kecske azonnali levágása helyett a nevelés a legfontosabb feladat, mert később akkor élelem is lesz ezekből az állatokból.
Bár mi most csak kecskelábat és saslikot ettünk,
a kecske teljes testét grillezik és teszik a tányérra Ruandában.
A kecskehús édes – ezt állapítottam meg először, amikor számba vettem a grillezett kecskelábat. Érdekes volt az is, hogy míg a kecskeláb inkább a „nyammogós” húsra hasonlított, addig a kecskesaslik pontosan olyan volt, mint az odahaza fogyasztott saslik – marha, esetleg disznóhússal. Magyarul: ha nem tudtam volna, hogy a hurkapálcikán sült kecskehús van, akkor meg nem mondtam volna, mit eszek.
A mellé felszolgált csípős paradicsomsaláta (megfejelve egy kis lila hagymával) remekül ellensúlyozta az édes ízt. Ezzel a salátával azért érdemes vigyázni, mert nem egy helyen iszonyatosan csípősre készítik el.
Szólni kell még a köretként felszolgált fehér kukoricakásáról, vagyis az ugaliról. Első ránézésre az ember azt hinné, hogy krumplipüré van a tányéron.
Ám az ugali állaga nagyon messze van ettől.
Ha belecsípünk, az állaga inkább egy kiszáradóban lévő, gumiszerű ételre hasonlít, az íze pedig – ebben nincs semmi túlzás – semmilyen.
Mégis, az ugali nemcsak Ruandában, hanem az egész régióban sok millió ember mindennapi eledele. Ha belegondolunk abba, hogy egy semmilyen ízű ételről beszélünk, ez a kijelentés meghökkentő lehet. Azt kell figyelembe venni, hogy a fehér kukorica az egyik legolcsóbb élelmiszer-alapanyag, amelyet az itt élők meg tudnak venni. A falusi férfiak vagy nők mindennapos programja volt a malomlátogatás. A határban lévő dieselmalmokat csak akkor kapcsolta be a tulajdonosa, ha megfelelő mennyiség összegyűlt.
Magyarul: ha valaki csak két kiló fehér kukoricát vitt, akkor neki várnia kellett addig, amíg a nép megfelelő mennyiséget hozott a malomhoz.
Manapság mindezt úgy igyekeznek kiküszöbölni, hogy a falvak napelemmel működő kis malmokat vásárolnak. Büszkén mondhatom, hogy ennek a zseniális kis szerkezetnek a fejlesztésében magyar szakemberek is részt vettek. A minimalmokat a falu népe meg tudja venni, így nincs más kiszolgáltatva a nagy, dieselmalmok tulajdonosainak. De megkóstolva ez az ételt, komolyan elgondolkodtam azon, hogy több millió embernek ez a mindennapi betevője. Mert ehhez képest a főzőbanán igazi csemege. Pedig gondolhatják, hogy azt enni sem jelent túl nagy élvezetet.
Ami még ezen az estén meglepett, az árak voltak. Ahhoz képest, hogy Kigali egyik legfelkapottabb éttermében jártunk, kifejezetten olcsón tudtunk enni. Bár Ruandában amúgy sem jellemző a nagy drágaság. A főváros legelegánsabb, legjobb étterme a „Kultura” nevet viseli. Önmagát igazi fine dining étteremként hirdeti, a baj csak az, hogy az étlapján nem az autentikus afrikai ételek sorjáznak, hanem a kínai, illetve az ázsiai fogások.
Hogy ez miért van így, számomra megfejthetetlen.
De vissza a Sundownerbe, amelynek szintén van étlapja. Ezen a kecske mellett ott volt jó néhány más fogás is, de erre a helyre szinte kizárólag kecskét enni járnak az emberek. A vacsora után volt bennem egy kis félsz, de mint kiderült, teljesen feleslegesen. A kecske is bent maradt, az utazó is jól lakott. Nem mondom azt, hogy mostantól ez lesz a kedvenc fogásom, de az biztos, hogy egyszer érdemes volt kipróbálni ezt a különleges, afrikai ínyencséget. És ez akkor is így van, ha a legtöbb ruandai ember marhát és csirkét eszik – már ha hozzájut.
Hazafelé a repülőtéren még vettem Ruanda legjobb kávéjából – ennek a neve Gorilla. Akik azóta itthon megkóstolták, azt mondták, hogy tényleg isteni.
A vámmentes boltban még kis zacskóban szárított kecskehús is volt a polcokon.
Részemről ott is maradt.