Ha egy verőfényes délutánon, valamelyik parkban sétálva latin ritmusok ütik meg a fülünket, és a hang irányában haladva, egy fehérnadágos, körben táncoló, doboló és éneklő csoportba ütközünk, s a kör közepén ketten, mintha egy érintés nélküli küzdelmet vívnának, és egymás ütései és rúgásai elől pörögve, cigánykerekezve, kézeállva "táncolnak el" - akkor nem egy természetközeli zen-break-csoportba szaladtunk bele, hanem egy capoeira-edzésnek lehetünk szemtanúi.
Az utóbbi években Európában és Magyaroszágon is egyre népszerűbb táncos harcművészet, a capoeira egy Brazíliából származó különleges sport, eredetileg a cukor- és dohányültetvényeken dolgozó rabszolgák különös "tánca". Az elviselhetetlen körülmények között élő és állandóan szökni készülő rabszolgák vasárnapi pihenőnapjukon gyakorolták ezt a harcra, verekedésre felkészítő mozgást, amely az önvédelmi mozdulatok őseik által ismert formáira épül - zene és tánc mögé rejtve...
Sport és művészet
Capoeirának két fajtája alakult ki: az angola a hagyományos, a "földhözragadtabb", a lassúbb, de veszélyesebb, harciasabb elemeket kedveli, a regionalakrobatikus elemekkel átszőtt, pörgősebb, modernebb változat. Ez utóbbi stílus megalkotása az egyik legfontosabb "capoerista", Bimba mester (eredeti nevén Manoel dos Reis Machado) nevéhez fűződik, aki a braziliai rabszolgaság 1888-as eltörlése után is csak titokban üzhető harcművészetet kihozta az illegalitásból, és elnöki engedéllyel 1932-ben megnyitotta az első capoiera-iskolát.
A mester által kidolgozott stílus a capoeira küzdősport mivolta mellett annak művészi oldalát is hangsúlyozta. E változat titka egy egyszerű tánctechnikai alkalmazásában rejlik: a laza csípőben (cintura desprezada). Ennek a technikának köszönhetően vakmerő és akrobatikus dobássorozatokat produkálnak a harcban résztvevő párok a rodaban, az éneklő, tapsoló, zenélő résztvevők által kialakított körben.
Az első legális angola capoera-iskola megalaptása Pastinha mester nevéhez fűződik. A két mester mára a capoeria mitikus figurájává, "ősatyjává" vált, számos dalban megemlékeznek róluk. Az 1940-es évektől kezdve a capoeira, most már mint nemzeti sport, fokozatosan visszaköltözött Rióba, majd az 1980-as években elindult világhódító útjára.
Zene és filozófia
Zene, tánc és rituálé ötvöződik a capoeiraban, amelynek nélkülözhetetlen hangszere a berimbao, egy íjszerű ütős hangszer, amelyre egy tököt erősítenek. A kisujjat a tököt rögzítő madzag alá helyezve, három alaphang csalható ki a hangszerből, úgy hogy hol hozzáérintenek egy követ a húrra ütéskor, hol nem, néha pedig csak leheletnyi finoman. A berimbao ezen ritmusait toqe-knak nevezzük, és ezek kombinációjával változatos ritmusok játszhatók, melyek meghatározzák a játék menetét, stílusát, a játékra jellemző taktikákat, technikákat. Van olyan ritmus, ahol csak a látvány a cél, míg más ritmusnál harcolni kell, levinni a másikat a földre.
A hagyományok szerint a játék úgy kezdődik, hogy a játékosok beállnak a szabályos kör formába, belépéskor megérintik a középső berimbaót, keresztet vetnek, vagy rajzolnak maguk elé a földre, így kapnak áldást - ez is mutatja mekkora tisztelet övezi a hangszert. Csak ezután kezdik el az éneklést, majd a körben megkezdődhet a harc. Az ének szólóval indul, amire az egész roda refrénnel felel. Az énekek a capoeiráról, brazil hősökről, néhol a szerelemről szólnak, melyeket a haladó capoeristáknak is ismerniük kell, miként az egyhúros hangszeren is tudniuk kell játszani.