Nem engedi a lányom, hogy segítsek rajta

Tanácsadónk Szendi Gábor klinikai szakpszichológus, hipnoterapeuta. Ha szeretnéd megosztani valakivel gondjaid, tanácsot szeretnél kérni, fordulj hozzá e-mailben.

13 éves fiú unokám dadogni kezdett. Kérem, tájékoztasson: nagy baj-e ez a jelenség? Nagyon jó családban él ez a gyermek, nem történt semmi traumatikus esemény, amire fogni lehetne a dadogást, viszont a serdülőkori tünetek halmozottan jelentkeznek nála, erre fogjuk a problémát is. Hol lehetne erről a problémáról, főleg megoldásáról bővebben olvasni?
(A következő kérdés miatt csak megjegyzem: ez az unokám nekem nem vér szerinti unokám, hanem férjem egyik gyermekének egyik gyermeke.)

Másik problémám: saját 30 éves leányom, akit egyedül neveltem kétéves kora óta, szerintem még mindig nem találta meg önmagát. Eléggé befelé forduló lelke van, egészen pici korában már látszott, hogy külön életet él velem, különt mással. Nagyon jó gyermek volt (még pszichológushoz is elvittem: nincs-e valami baja, mert túlságosan szófogadó, szorgalmas, mindig kitűnő mindenből, sose rosszalkodik, stb.), de 17 éves korában egyik napról a másikra - természetesen egy szerelemmel kapcsolatban - évekig elfordult tőlem, és azóta is úgy viselkedik, mintha ellenségek volnánk. Talán most már valamit javult a helyzet, de az első öt-hét év borzalmas volt. Tudom, hogy neki sem (volt) könnyű, most is tele van gátlással, sokszor majd kicsattan a boldogságtól, egy fűszálért is óriási örömmel lelkesedik, de legtöbbször az életben természetesen felmerülő apróságoktól is annyira el van keseredve, hogy félek: többet nem látom élve. Higgye el, ez nem túlzás. Régen nincs köztünk közeli viszony, bármilyen közeledésemet mindig elutasítva fogadja, vagy leráz egy ígérettel. Több mint tíz éve sokszínű, teljes életet élek, a legritkább esetben tudom szinte bárhova "elcsalni" magunkkal, pedig a páromat talán jobban szereti, mint engem. Egy pár éve már a pasijait sem mutatja be nekünk, még a keresztnevüket sem tudjuk, mint mondja, azért, mert nem komoly az ügy. Meg hogy nem tart soká. Közben pedig látjuk, hogy majd megszakad a szíve, annyira el van keseredve, de nem enged közel magához, nem tudom megvigasztalni sem, nemhogy többet segíteni. A pasijait is viszonylag gyakran kidobja, a munkahelyeit gyakran változtatja, szerintem ez is a bizonytalanságát, teljes önbizalomhiányt mutat.
Úgy szokták mondani: nem azért, mert az enyém, de ennek a "gyereknek" tényleg sok esze van, nem egy bunkó, csak néha úgy viselkedik. Rendkívül érzékeny lelkű, kulturált ember. Főiskolai végzettséget szerzett, jó szakmája, nyelvvizsgája van, amíg nem dolgozza magát agyon, addig egészséges is, különlegesen szép arcú apjára ütött, nagy mellei vannak, van külön kis lakása, jól keres, mi a fene kellene még neki, hogy lássam: boldogan él.
Tényleg nem öndicséret, hanem ténykérdés: éppen a gyerekemnek nem tudok segíteni, pedig én vagyok az a tipikus, aki azt a vakot is átvezeti az úton, aki - mint kiderül - át sem akart menni.
Biztos vagyok benne, hogy nem tudnám elcipelni magammal egy pszichológushoz vagy pszichiáterhez, főleg nem egy személyiségfejlesztő tanfolyamra, bár valószínűleg nem tudnám kiválasztani: melyik is jobb neki.
De az is lehet, hogy elég volna rajtam segíteni: lehet, hogy nem tudtam még eléggé elszakadni tőle?
Borzasztó látni, hogy legtöbbször szomorú, morgós, elkeseredett, fáradt, üres, boldogtalan. Haragszik még azért is, ha megigazítom a gallérját, iszonyú rendetlen, mindent elfelejt, mindenkire haragszik. Tudom, nem ellenem van, de úgy segítenék neki.