Válás gyerekszemmel

Minden házasságnak vannak kritikus időszakai.  Ha mindkét fél akarja, ezeket - többnyire nagy nehézségek árán - átvészelheti a család. Néha igaz, hogy teher alatt nő a pálma: van, akit a megpróbáltatások még erősebbé tesznek. De van, aki összeroppan, és van, aki nem is akarja kipróbálni az erejét: feladja. Ilyenkor felbomlik a család. És ezt a gyerekkel is meg kell beszélni. Hogyan kezdjünk neki?

A házasságok majd fele válással végződik. A felbomló családban a gyerekeknek hihetetlen terheket kell viselniük: elvesztik az egyik szülőt, de aki megmaradt, az sem tud teljességgel az övék maradni, hiszen olyan lelki válságba jutott, hogy erejének nagy részét a saját fenntartására kell áldoznia.

Amikor a szülő szembesül azzal, hogy a családtagok nem tudnak együtt maradni, hatalmas problémával kerül szembe: hogyan mondja el a gyereknek? Hogy magyarázza meg azt, amit tapasztalatok és megfelelő szókincs híján a gyermek még nem érthet meg, akkor sem, ha nagyon okos, és érzékeny? Hogyan próbálja meg megnyugtatni a gyereket, amikor ő is a poklok bugyraiban jár, amikor a saját lelke is darabokban van?
Egy biztos: a család széthullását nem lehet lelki sérülések nélkül átélni. Minden válás más. Van, amikor hirtelen jön, amikor látszólag boldog, meleg család bomlik fel, amikor szülők közötti láthatatlan, alattomos feszültségből a gyermek keveset érzékel (bár sokkal többet, mint hinnénk!). Ilyen esetben elképzelhető, hogy a felek közötti ellentét dacára mindkét szülő meleg, gondoskodó szeretettel fordul a gyerek(ek) felé. A gyermek vesztesége tehát hatalmas, amikor a papa vagy a mama elköltözik.
Nem jobb a helyzet, ha a válás a szülők nyílt harca, brutalitása miatt következik be. Ilyenkor a válás megváltás, gondolhatnánk. A gyereknek azonban az eddigi megpróbáltatások után még azt is fel kell dolgoznia, hogy az egyik szülő elment, amiért a legtöbb gyerek önmagát okolja.
Itt a helyzet kulcsa:

A gyermeknek bűntudata van

a házasság felbomlása miatt. Minden gyermek tökéletesnek hiszi szüleit. A gyermek természetétől fogva gyámoltalan, gyenge: csak úgy érezheti magát biztonságban a világban, ha elhiszi, hogy szülei mindenhatóak, tökéletesek, és oltalmazók. A gyermek ezt a hitét tűzön-vízen át megvédi, még akkor is, ha a külső szemlélő számára teljesen egyértelmű, hogy a szülő hibát hibára halmoz, és, hogy nem lehet benne megbízni. A gyermek számára inkább elviselhető az a tudat, hogy ő okozta a bajt a családban, mint az, hogy a szülei gyengék, vagy igazságtalanok. A gyermek önmagát hibáztatja mindazért, ami történt. Ezt tetézi még, hogy óvodáskorban (és később kamasz korban is) a gyermekek meg vannak győződve arról, hogy gondolataik mágikus módon hatnak a környezetre. Ha hirtelen felindulásában a pokolra kívánja apját, vagy "csúnyát gondol" anyjáról, később azt hiheti: megfogant a mágikus "átok", miatta ment el édesapa, vagy édesanya. Mindez felnőtt fejjel elég hihetetlen, nagyon elméleti és bizonyíthatatlan gondolatmenetnek tűnik. A gyermekpszichológiai rendelőkben azonban szinte törvényszerű, hogy válást (vagy egy szeretett családtag halálát) követő időszakban kezelt gyerekek terápiája során akár nyíltan (szóban), akár rajzok, vagy játékok elemzése segítségével kiderül: a gyermek önmagát hibáztatja a történtekért, és rettenetes bűntudat gyötri. A bűntudat miatti szorongás különféle pszichés tünetekben (bepisilés, kényszeres cselekvések, alvászavar stb.) nyilvánul meg.

A sok rossz közül válasszuk a legkevésbé rosszat!

Mégis, mit mondjunk a gyereknek? Az igazságot. Az igazságot, de fosszuk meg érzelmi felhangjaitól. Ne azt, hogy "az a szemét csélcsap apád ahhoz a büdös cafkához jár hónapok óta, miközben én mosom a gatyáját. Most végre elköltözik, de majd rájön az a céda, hogy milyen egy férfiról gondoskodni."
Annyit kell mondani, hogy: "Édesapád egy másik nénivel akar élni, vele fog lakni". Nagy önuralom kell ehhez, ha a feladat a gyerekekkel maradó szülőre hárul. A dolgot nehezíti a tudat, hogy a gyermek reakcióit: dühét, szorongását, betegeskedését, iskolai kudarcait (ami mind a válás folyománya) neki, az otthon maradó félnek kell kezelnie a továbbiakban.
Biztosítsuk róla a gyermeket, hogy apja (anyja) őt ugyanúgy szereti, mint eddig (ha igaz, és ha számíthatunk a másik fél további együttműködésére a gyerekek gondozása, nevelése terén). És biztosítsuk arról, hogy ebben nem a gyermek a hibás. Ennyit kell mondani, nem többet. Többet csak akkor, ha a gyerek kérdez. Mindig röviden és őszintén válaszoljon. Ne titkolja el érzelmeit, elmondhatja: szomorú vagyok, dühös vagyok, tehetetlen vagyok. De ne szidja a másik szülőt a gyermek előtt. A gyermek maga is meg fogja fogalmazni dühét, gyűlöletét, tehetetlenségét, de önmagának kell idáig eljutnia. Fel kell dolgoznia a veszteséget, gyászolnia kell, és szabadjára kell engednie érzelmeit: de ezek legyenek az ő saját érzelmei.

A könnyebb megértés kedvéért idézzük Ranschburg Jenő versét:

Mágia

Emlékszem rá, egyszer megvert apu,
mert rossz voltam. Sarokba állított.
Sírtam, s gyűlöltem őt nagyon,
mert közben ásított.

A könnyeimmel köröket rajzoltam fel a falra,
s titkos jelt a körökre,
ne verjen meg többé soha,
és tűnjön el örökre!

Most nincs velünk. Elment
nagyon sok napja már,
s az oviban utálom azt, akit
este az apja vár.

Anyu azt mondja, itthagyott,
de eljön majd, ha véget ér a per.
Csak én tudom, miattam nem jöhet,
hisz én tüntettem el!

(A verseskötetet minden válófélben és nem válófélben lévő szülőnek el kellene olvasnia. Gyerekségek címmel a Magvető Kiadó adta ki 1996-ban.)

És hogyan tovább?

A "kulturált" válás nem arra megy ki, hogy a szülők egymás előtt befeketítsék a másikat. Meg kell próbálni együttműködni a továbbiakban is. Ez azonban olyan fokú lelki munkát igényel, amire nem mindenki képes. Válás esetén ugyanis mindkét félnek sérül a pozitív énképe, vagyis megdől az a hite, hogy "én rendes, értelmes, megbízható, szeretnivaló ember vagyok". Helyébe ez kerül: csak egy senkiházi, értéktelen ember csinál ilyet, illetve: csak egy senkiházi értéktelen emberrel lehet ezt tenni.

Ezzel a tudattal hosszú távon nem lehet együtt élni, így megkezdődik az öngyógyítás folyamata: a felek igazolni próbálják önmagukat, megindokolják tettüket, sokszor bármi áron. Erre a legegyszerűbb megoldás az, hogy csak a rosszra emlékeznek, felednek minden szépet és jót, amit a másiktól kaptak, a másik féllel együtt átéltek. Így sokkal egyszerűbb eltávolodni a teljes családtól és "új életet kezdeni" (amiről tudjuk, hogy szinte mindig ugyanúgy végződik, mint az előző), és egyszerűbb elviselni a másik hiányát.
A házaspár tehát szinte csak dühöt érez egymás iránt. Most mégis azt kéri az "okostojás pszichológus" a számítógép mellől, hogy ne feketítsék be egymást a gyerekek előtt. Hát ne. A gyerek érdekében ne. Sokkal könnyebb elviselni és feldolgozni a veszteséget, ha a másik szülő szeretetét és bizalmát továbbra is megtarthatja a gyermek.

Ami végképp tilos: a gyermeket eszközként használni a másik ellen. És ugyanígy tilos: a gyermekre zúdítani problémáinkat, vagyis a gyereket használni lelki szemetesládának. A gyermek ember, még ha kicsike is. Önálló személyiség. Nem a tulajdonunk, és nem az eszközünk. Épp elég teher nehezedik a vállára. Segítsük, hogy képes legyen vele együtt élni, és csonka családban is érezni, hogy számíthat szüleire.

A segítség kéznél van

Tudom, hogy csak kivételes lelkierővel rendelkező személyiségek tudják megvalósítani mindazt, amit fent leírtam. Mégsem fölösleges minderről beszélni, hiszen ha már azt tudjuk, mire kellene törekedni, talán valamelyest könnyebben megbirkózunk a feladattal. Ha végképp nem megy, kérjük szakember segítségét. Ilyen kritikus élethelyzetben nem szégyen tapasztalt szakemberekhez fordulni, aki akár egy- két beszélgetéssel is rá tud világítani azokra a bennünk dolgozó erőkre, amelyek rossz irányba viszik viselkedésünket. Segít abban, hogy eloszlassa félelmeinket, oldja szorongásunkat, hiszen ebben a kritikus élethelyzetben olyan dolgoktól is félünk, amelyeknek nincs jelentősége, vagy kicsi a valószínűsége. Ha a másik szülő kapható az együttműködésre, a legjobb, ha vele együtt keressük fel a pszichológust, családterapeutát. Ha nem tudunk higgadtan megbeszélni még gyakorlati dolgokat sem, mediátor (közvetítő) segítségét is kérhetjük.

Hasznos címek:
Családterápia
Magyar Családterápiás Egyesület
1125 Bp. Kútvölgyi út 4.
Tel: [phone]
e-mail: [e-mail]

Országos Család-és Gyermekvédelmi Intézet
Mediátorképzés és mediációs szolgáltatás
1134 Budapest, Tüzér u. 33-35.
Tel: [phone]
e-mail: [e-mail]

A mediáció során egy konkrét probléma (gyermek elhelyezési ügy, láthatás, válás, más konfliktus) kerül terítékre, úgy, hogy a vitázó felek mellett egy konfliktuskezelésben jártas ún. mediátor is jelen van. A mediátor szerepe, hogy a beszélgetést kultúrált keretek közt tartsa, ne engedje, hogy az eluralkodó érzelmek miatt a vita parttalanná váljon, és hogy hozzásegítse a feleket, hogy kialakítsanak egy közös, mindkettejük számára elfogadható és megvalósítható megoldást. A mediációs technika nem csak családi, de munkahelyi, fogyasztóvédelmi vagy más jellegű konfliktusok megoldására is bevált eszköz.