Ne féljünk segítséget kérni!

Sajnos a mai hazai pszichológiai kultúra nem elégséges ahhoz, hogy még az elején "fülön csípjük" a bajt. A gyerekkel együtt élő - akár többdiplomás - szülők általában csak akkor fordulnak megfelelő szakemberhez, pszichológushoz, ha a fennálló probléma már komolyan akadályozza a gyereket vagy a családot az elfogadható életvitelben. Sokszor még akkor sem.

A gyermeki lélek olyan, mint egy érzékeny kis virág, amelyet ahhoz, hogy szépen fejlődjön, ápolgatni kell. Mindig épp elég vízre, épp elég fényre van szüksége: ha túl keveset vagy túl sokat öntözik, ha árnyékban van vagy a napfény égeti, megbetegszik. Az igazi művészet a kertészkedésben és a gyereknevelésben is a megfelelő arányok megtalálása.

Az orvosok, a filozófusok már néhány száz éve rájöttek: a gyermek nem a felnőtt gyengébb, kisebb kiadása. Az apróságok alapvetően másképp működnek, mint a nagyok. Nem rosszabbul vagy jobban: másképp. Ami a felnőttek közt kóros viselkedésformának számít, az a gyereknél normális, sőt gyakran szükséges egy bizonyos életkori szakaszban. A gyereknek az érett felnőttétől eltérő az érzelmi és fizikai terhelhetősége, a mozgásigénye, az alkalmazkodóképessége, az önismerete. Ezeket a tulajdonságokat mind figyelembe kell venni ahhoz, hogy optimális körülményeket teremthessünk a kiegyensúlyozott fejlődéshez. A legtöbb szülő persze törekszik erre, ismereteinek és lehetőségeinek megfelelően, legalább az óvodás kor végéig. Hanem iskolakezdéskor valami nagyon megváltozik. Beindul a verseny, a helyezkedés, középpontba kerülnek a piros pontok, az osztályzatok, a különórák, a házi feladat. A "jobb családok" minden tagja erején felül beveti magát a trónörökös jövőjének előkészítésébe, anyagi és időbeli ráfordítást nem kímélve. De hol marad a gyerek? Nézzük csak!

Az IQ nem minden

Láttak már elsősöket az iskola felé botorkálni? Nagyon tanulságos a kép: általában a táska viszi a gyereket. A többnyire gondtalan óvodai létből minden átmenet nélkül egy fizikai és lelki terhekkel megrakott helyzetbe kerülnek az apróságok. Persze, nem kell mindegyiküket sajnálnunk, hiszen jól tudjuk, hétéves kor körül a kisfiúk, kislányok nagy része már igényli a szellemi kihívásokat: hatalmas tudásszomj alakul ki bennük, ami néha még a korra jellemző játék- és mozgásigényen is felülkerekedik. Az iskolakezdők tehát értelmi képességüket tekintve már többnyire készen állnak a rendszeres tanulásra. (Sőt: a mai hétévesek gyakran túlszárnyalják az egy-két generációval előbbi kisdiákokat.) Arra viszont sokan képtelenek, (éretlenek) hogy huszonöt-harmincas osztálylétszám mellett, különböző tanítókhoz alkalmazkodva, a tananyagra összpontosítva négy-hat órát töltsenek az osztályteremben. Ez a helyzet főleg a problémás családi hátterű gyerekeket vagy az eddig kitüntetett figyelmemmel kezelt egykéket viseli meg. Nehéz a helyzete annak a kisdiáknak is, akinek az idegrendszere az átlagosnál lassabban vagy kiegyensúlyozatlanul érik, így nem tudja majd az írás, olvasás, számolás tudományát a hagyományos tanítási módszerek által elsajátítani. Ezek a problémák gyakran nem derülnek ki iskolába lépés előtt. Sajnos sokszor iskolakezdés után is beletelik néhány hónapba (vagy rossz esetben néhány évbe is), mire a pedagógus vagy a szülő rájön, hogy az amúgy okos gyerek miért hoz rossz jegyeket, miért agresszív, vagy miért produkál válogatott neurotikus tüneteket.

Vegyük komolyan őket!

Jani kitűnő tanuló, mintagyerek az osztályban. A édesanyja szerint minden rendben van vele. Igaz, hogy néha csúfolják szegényt, mert harmadikos létére majd ötven kiló. "Ez azért lehet, mert igen nagy az étvágya: néha még éjjel is rájár a hűtőszekrényre."

Kata szintén kitűnő tanuló - volt. Hatodikos korára elkezdett romlani a teljesítménye. Édesanyja folyton kikérdezi, a kislány otthon mindent tud, de az osztály előtt nem mer megszólalni. A viselkedése is megváltozott: visszahúzódó lett, legszívesebben magában üldögél. A szülők azt mondják, ez természetes, a gyerek kamaszodik, azért ilyen. Elvileg tehát megértők. Ennek ellenére állandóan szidják a kislányt az iskolai kudarcok miatt, és folyton jó tanuló testvéreihez hasonlítják.

Bence negyedikes, bizony még elég gyakran bepisil éjjel. Jó tanuló, az osztálytársai is szeretik, de nem mer velük osztálykirándulásra menni, és a barátainál sem aludt még soha (pedig ez nagy divat ennél a korosztálynál). Retteg attól, hogy kitudódik a szégyene. Furcsa még az is, hogy pánikszerű félelem fogja el mindenféle gilisztától, csigától, kígyótól. Ez nem komoly probléma, hiszen ritkán találkozunk ilyen állatokkal. - mondja a mama.

Bence, Kata, Jani volt már vérvételen, belgyógyászati kivizsgáláson, természetgyógyásznál, homeopatánál. De pszichológusnál még nem. A szülők nem is szándékoznak igénybe venni ezt a lehetőséget, hiszen a gyerek se nem hülye, se nem elmebeteg. Hasonló sorsú kisfiúk, kislányok százai, ezrei szedik a vitaminokat, a belgyógyász által felírt tüneti gyógyszereket, járnak csodadoktorokhoz, jó pénzért, és évekig viszik púpként a hátukon szégyenüket. Később, ha átverekedték magukat a felnőtté válás nehézségein, és családot alapítanak, nagy az esély arra, hogy szorongásukat átadják gyermeküknek. Ha a következő generációnál újra előkerül a probléma, a szülők csak széttárják a kezüket: nincs mit tenni, örökölte, az apja is ilyen volt.

Szülő, pedagógus, pszichológus

Ha problémáidra senki nem ad igazán használható választ, írj nekünk - [e-mail]! A Mami-suli írásait az olvasók kérdései alapján igyekszünk összeállítani.

Fontos, hogy a szülő tudja: a gyermekpszichológus nem azzal foglalkozik, hogy a szülő hibáit keresse. Ő nagyon jól tudja, hogy a nevelés egy rettenetesen bonyolult dolog, amire a fiatal párt nem készíti fel senki. Azt is tudja, hogy az esetleges nevelési hibákat nem szándékosan követjük el, nagyon valószínű, hogy mi is örököltük.

Őseink ajándéka

Az, hogy az ember hogyan éli életét, hogyan alakítja emberi kapcsolatait, nagyban függ biológiai adottságaitól. Temperamentumunk nagyrészt genetikailag száll ránk, testi adottságaink (szépség, erő, betegségre való hajlamok) gyökerei szintén kromoszómáinkban vannak. Ezeken a tulajdonságokon valamennyit változtathatunk, de alapjaiban mégis meghatározzák életünket. Ám van még valami, ami nagyon erősen meghatározza a jövőnket, kapcsolatteremtő képességünket, kommunikációs módunkat, lelkiállapotunkat: ez a környezet, a gondozás és a nevelés hatása. Az első három év kitüntetett szerepet játszik itt. Az, hogy a szülők milyen körülményeket teremtenek a gyermeknek (nem anyagi értelemben), hogy mennyire adják meg kezdetben a biztonságot nyújtó testi-lelki közelséget, és (ez ugyanolyan fontos), mennyire engedik meg, hogy a gyerek leváljon, önállósodjon, a maga ritmusa szerint, döntő fontosságú, az egész további életére nézve. Az öröklés és a környezeti hatások tehát egyaránt befolyásolják az ember személyiségfejlődését, már a kezdetektől. A nevelési módszerek mély nyomot hagynak az emberben - amellett, hogy őt magát is alakítják, mintát adnak ahhoz, hogy ő hogyan nevelje majd a saját gyerekeit. Hányszor halljuk még ma is: engem is vert az apám, s lám, milyen derék ember lett belőlem. Nehéz ebből kilépni, még akkor is, ha előre elhatározzuk: soha sem viselkedünk így a gyerekeinkkel. Mégis meg kell próbálni, hogy a szülői örökségből csak a jó szálljon át az unokákra. Ha nem megy egyedül, lássuk be, hogy segítséget kell kérnünk. Megéri!

Sződy Judit