Mit nevezünk meg a hétköznapi szinten például én-nek? Mi az "én" valósága? Igen törékeny és dirib-darab szerkezet, ami - jó esetben- valahogyan mégis egyben van tartva. Leginkább valamiféle emlékláncolat: "Emlékszem valakire, akire azt szoktam mondani: Én".
Álmainkban a hétköznapi, megszokott énünk cseppfolyóssá, viszonylagossá válik. "Le akartam fényképezni a velem szemben álló nőt, aki én voltam." "Álmomban kergetett a szomszédom, majd kiderült, hogy ő én vagyok, tehát magam kergettem magam." "Egyszercsak kiderült, hogy bár nő vagyok, férfi lettem, pontosabban mindkettő."
A megszokott énhatárok, identitás-kapaszkodók, personajelölők az álmainkban feloldódnak. Ezeken a szinteken nem egyértelmű az én. A szigorúan vett valóságban, ha én én vagyok, akkor nem lehetek ugyanabban az időben és térben valaki vagy valami más is. Az álom viszont ezt evidenciaként engedi meg.
Nagyon sok fantázia, álom vágyteljesítő. Mondhatjuk lenézően, hogyha a szép szerelmes ölelés csak álom szinten zajlik le, az nem számít, de mégis érezni a hatását. Valóságos gyógyírként hat a lélekre, ha egy a hétköznapi tudattal valóságnak vett síkon valami nem tud megtörténni, meg tud történni legalább az álmok valóságában.
Egy ötvenes éveiben járó férfi nagyon keserves gyermekkort tud a háta mögött: a sztálini táborokban nyomorékká tett papa, katonák által megerőszakolt, a fizikai munkától állandóan fáradt anya, elmebeteg testvér - ez a múltja. Az önismereti munka során, háromnegyedév elteltével odabenn a lelkében formálódni kezd egy olyan család, amit mindig is szeretett volna. Az álmaiban jelennek meg az új családtagok. Az apa magas, erős, művelt, több nyelvet beszélő, intelligens férfi, az anya nyugodt békés, a nappaliban a besütő nap fényénél hímezgető elegáns asszony, a testvérek segítőkészek, üdék, fiatalok.
A múlt megváltódásának lehetünk ez esetben tanúi, és az álomgazda élete már stabilabb alapokkal épül, lendül tovább.