Kérek szépen egy csirkemindent!

Az nem kérdés, hogy enni kell-e vagy nem, a kérdés inkább az, jó-e nekünk a gyorsétterem erre a célra. Szerintem igazából ez sem kérdés, mert a gyorsétterem fölöttébb kellemes dolog, megvan neki a maga használtolaj-szagú bája és műanyagvirágos hangulata. A gyorsétteremben ugyan nem húzza cigány a fülembe kedvenc nótámat, és nem hozza ki somelier a 11 Celsius fokos spanyol bort, alkalomadtán mégis több élménnyel és jókedvvel töltekezhetek egy ilyen helyen, mint egy igazán profi módon megkonstruált magyarosch étteremben.

Talán nem árt tisztázni, hogy a gyorsétterem alatt az én olvasatomban nemcsak a két amerikai franchise étteremlánc egységei értendők. A plázák gyorsbüféi, a nálunk élő nemzetiségek sajátos ízvilágú kifőzdéi is vastagon annak számítanak. És hogy miért szeretem ezeket? Azon túl, hogy ha kevés időm és kevés pénzem van, a gyorsétterem akkor is tud személyre szabott megoldásokat kínálni, támogat engem abban is, hogy hirtelen előkapott, és a műanyagterítőre kitett füzetembe kulturális, meg szociológiai értékű megfigyeléseket jegyezhessek föl. Például ilyeneket:

A török étterem - egy igazi isztambuli bazár

Ma egyik kedvenc helyemre - melyikünknek nem az, főleg egy átmulatott éjszaka utáni, hangoveres-rendbehozós gyrosevéskor - a körúti, nagy, török étkezdébe tértem be. Ezúttal nem hajnalban, hanem késői ebédidőben, 3 körül. A hangulat a szokásos, már a küszöb átlépése után az isztambuli bazárban éreztem magam. Nyüzsgés, ételneveket kiabáló kiszolgálók a pult mögött, villámkezű, bajszos török pitasütők, arab zene, meleg, sok "élmény-sorban-álló" vendég. Ezt így hívom, mert olyan ide belépni, mint beszállni az élményfürdő körbe-körbe kerengető medencéjébe. Ha rászánod magad, és bemerészkedsz a vízbe, már az első pillanatban elkap az áramlat, és hajt téged körbe-körbe, te meg ide-oda hánykolódva próbálod kitalálni, mi is történik itt tulajdonképpen. Na, ilyen ez a törökös sorban állás is. Nagyjából már az épület sarkát elérve tudnom kell, mit akarok enni, milyen körettel, milyen extrákkal. Odabent nincs idő ránézni a fotókkal illusztrált ételkínálatra, tálcát és evőeszközt is ördögi ügyességgel kell szereznem, mert ekkor már elkap az áramlat. Ez most is így volt. Mihelyst a kiszolgálók látótávolságán belülre kerültem, per definíció a bejárati ajtó küszöbének átlépésekor, már köszöntöttek is, és kérték, nyilatkozzak oda, ugyan mire fáj a fogam. Nem volt kecmec, sarokba szorítottak (volna, ha nem lennék rutinos játékos, és nem találtam volna ki magamnak már a Nyugatinál a sis kebabot), rendelnem kellett. Tudtam, határozottságukkal szemben nem nagyon illik hezitálni, töprengeni, pergő kérdéseikre azonnal mondani kell a választ. Ez egy ilyen hely. Az ügyintézés most is körülbelül fél percig tartott, aztán hangosan továbbhajtottak a pénztár felé. Útközben kicsit belassult a sor, így maradt még esélyem egy csípős salátát kérni. Sütit is akartam, de ekkor újra begyorsult az ügymenet, így az kimaradt az étkezésből. Ilyenkor jön az, hogy nem baj, úgyis fogyókúrázom. A fizetés után újra lassulás. Mint mikor leáll az élményfürdő vizet és élményfürdőzőt egyaránt kerengető rendszere, a víz végre megnyugszik (emberek megigazítják elcsúszott fürdőrucijukat), én is, a magamévá tett étel is. Így ülepedtünk csendben, órákig az őszi napsütésben, a járdára telepített teraszon. Szeretem ezt az "élmény-sorban-állást".