Hétköznapi mocskolódások

Társasházban élni felettébb mókás dolog, hiszen minden nagyobb erőfeszítés nélkül leszünk fontos információk birtokosai vagy éppen a folyosói beszélgetések főszereplői. Ezenfelül pedig a társas érintkezés legkülönbözőbb formáival találkozhatunk, például a lakógyűlésen.

Királyné már megint tüzet okád. Korán reggel a legelviselhetetlenebb a hangja, viszont ő korán reggel a legaktívabb és a legharapósabb. Nem kell ahhoz lakó neki, hogy veszekedjen, még az élő ajtófélfába is beleköt, és pokrócabb még a legnyomorultabb lábtörlőnél is. Annak ellenére, hogy a földszinten lakik, mindig neki áll feljebb. Most is épp fejhangon veszekszik a világgal a körfolyosó azon pontján, ahonnan minden lakó tökéletesen hallja. Még tökéletesen hangszigetelt csukott ablakon keresztül is. Az én lakásom nyílászárói nem hangszigeteltek, pláne nem tökéletesek, így aztán nem csoda, hogy az ablak üvege vacog és remeg Királyné hangjától. Erre ébredek. Kikelek bal lábbal az ágyból, kitörlöm a rémálmot a fülemből, botorkálva elindítom a napomat, és a kicsi helyiség felé tartva reménykedem, hátha ma sikerül lehúznom a sárkánybőrbe bújt Királynét a vécén.

Amúgy rendes ház ez a miénk. Alig csúsztatott az apróhirdetés feladója, amikor azt írta a pár négyzetméteres leendő lakásomról, hogy 'csendes kulturált társasházban' van. Azt hiszem, itteni mércével mérve a házunk tényleg egy csendes és kulturált és normális pesti bérháznak mondható (annak ellenére, hogy társasház). Nincs benne több bolond, mint más házban, és nem szürkébb az állomány, mint máshol. Lakóközösségünk felépítése mintaszerűen megfelel a társasházak titkos alkotmányában foglaltaknak. Mint minden rendes háznak, nekünk is van saját kétbalkezes buheramesterünk, jámbor alkoholistánk, liftben cigiző melósunk, hetente 100 fős bulit rendező egyetemista albérlőnk, kutyamániás aggszüzünk, kuncsaftokat otthon fogadó műkörmösünk, füstölőző zen buddhistánk, sprés grafitiművészünk és szappanoperában domborító szelebritink. És persze van egy Királynénk.

Murphy-féle társasházi alkotmány

Ez a kőbe graffitizett alapokmány többek között azt is kimondja, hogy nem lehet elég kicsi egy ház ahhoz, hogy minimum egy bolond és/vagy bunkó ne lakjon benne. És persze a Murphy által írt alkotmány arról is gondoskodik, hogy ha csak egy szomszédszomorító is akad a házban, az feltétlenül a te közvetlen szomszédságodban éljen. Éljen! A szomszédnak a te otthonodhoz való helyrajzi viszonyulása pedig attól függ, mi a foglalkozása és/vagy a hobbija. Ha teszem azt, a szomszéd egy szélsőséges hollandfapapucs-gyűjtő, biztos, hogy fölötted lakik, a lakásvásárlásod idejében persze épp nem volt otthon, mert Amszterdamban járt börzén, de amúgy, ha otthon van, egész nap fapapucstáncot oktat 10, rossz ritmusérzékű gyereknek. Ha viszont a szomszéd egy dolbiszörrand-fanatikus, akinek ráadásul Zámbó Jimmy és a csuma hangerő a két kedvence, biztos, hogy melletted lakik, mégpedig azon az oldalon, ahol a leválasztásnak köszönhetően a legvékonyabbak a falak. A beszólós bunkó, aki hol ki akar nyírni, mert szerinte a konyhádban túl hangos a mikró, hol pedig meg akar erőszakolni, mert túl rövid a szoknyád, tuti, hogy ajtószomszédod, így ha véletlenül egyszerre értek a lakásotok bejáratához (amin persze három, nehezen nyitható zár van), percekig el kell viselned életre avagy halálra szóló ígérgetéseit.

Eleinte azt gondoltam, kitoltam Murphyvel, amikor olyan lakást vettem, ahol se fölöttem, se közvetlenül mellettem nem lakik senki. De nem lehet olyan könnyen túljárni az öreg Murphy eszén. Lakóközösségünk egyik legérdekesebb színfoltját alám költöztette be. Az idős, kopottas szellemiekkel bíró Teri néni, mióta a lakásfelújításom alkalmával szerinte túl hangosan véstek a mesterek a lakásban, rám szállt, mondván, hogy nála ettől reped a fal, és kártérítési igénnyel fenyegetőzött. Azóta nem éghet ki úgy villanykörte a társasházban, hogy Teri néninél ne repednének amiatt a falak, és ne rajtam kérné számon pillanatokon belül, de legkésőbb az éjszaka kellős közepén a fellépő anomáliát. Ilyenkor Teri néni úgy van elküldve a fenébe, mint a pinty, amitől kissé megnyugszik, békén hagy. Igaz, csak a következő, földszinti tiplifúrásig, akkor újra ráül a csengőmre, hogy mi az ördög folyik a lakásomban, amitől neki repednek a falai, és kóli baktériuma lett. És ceterum censeo, kártérítést követel.

A többi lakó nyilván minél távolabbi szomszéd, annál normálisabb. De azért kekeckedésért ők sem mennek a szomszédba, Török bácsihoz. Ma is - amikor ráébredtem, Királyné ellen palotaforradalomra van szükség - úgy éreztem, nagyon gyűlnek a lakók a bögyömben. A Sötét Alak (télen-nyáron talpig feketében, sosem köszön, még vissza se senkinek) elvitte előlem a liftet, pedig látta, hogy én is jövök. A liftben viszont tócsában állt a kutyahúgy feltakarítatlanul. A postaládámon egy újabb graffiti díszelgett, ami láthatóan Jacek, az önmagát kereső tini fenegyerekünk keze munkáját dicsérte (és akinek, miután egyszer graffitizésen kaptam a lakásom mellett, bosszúból pink körömlakkal a "Tudod, hogy nincs bocsánat, hiába hát a bánat" örökbecsű sort pingáltam pusztán edukációs jelleggel a folyósón hagyott gördeszkájára). Igaz, nem tudtam közel menni a postaládához, mert az első emeleti lakó elbarikádozta a lakásfelújításából származó sittel a ládákat és a lépcső alját. Szóval gyűlnek a lakók a bögyömben.