A szerelem nem vak

Tanácsadónk Szendi Gábor klinikai szakpszichológus. Ha szeretnéd megosztani valakivel gondjaid, tanácsot szeretnél kérni, fordulj hozzá e-mailben.

Tisztelt Szendi Gábor Úr!

A napokban fogom betölteni a 33. életévemet, és mostanában sokszor szoktam azon gondolkodni, hogy mit is értem én el ebben az életben? A válaszom leginkább az, hogy semmit, mert hát nem nagyon tudok mit felmutatni. Szinte minden barátnőm már megtalálta élete párját, sőt egymás után jönnek a gyerekek is, és hát mind elért valamit a munkájában is. Dühít, hogy ugyanazzal az iskolai végzettséggel, sőt talán képességgel is hová jutottak egyes ismerőseim. Annak, hogy itt tartok csakis én egyedül vagyok az oka. Amíg mások külföldi ösztöndíjakkal európai országokban tanultak többet között nyelveket, addig én két nős pasival folytattam viszonyt és voltam szeretőjük. Ez nem is lett volna baj, ha csak a szeretőjük vagyok, de én teljes szívemből szerettem mindkettőt, és majdnem belepusztultam, mikor egyik napról a másikra vége lett. Tudom, hogy az ember nem lép bele ugyanabba a folyóba kétszer, de én mégis megtettem. Hogy miért? Mert úgy gondoltam, hogy egy nálam idősebb férfi jobb társam lesz minden téren, mint egy korombeli. Én csak azt szoktam mondani, hogy szerelmes lettem, és mint tudjuk a szerelem nem ésszel dönt.

A lényeg, hogy lassan 2 éve vége a nagy szerelemnek (másodiknak) és én még mindig nem tudok magamra találni. Ha őszinte akarok lenni magamhoz, akkor inkább csak vegetálok (eszem, iszom, alszom, eljárok dolgozni, és tv-t nézek, szigorúan csak a biztonságot adó lakásban), és egyáltalán nem élek. Vannak barátaim, de vannak olyanok is szép számmal, akik már nem tudnak mit kezdeni egy problémás emberrel, akit állandóan csak támogatni kell, és aki csak az energiájukat szívja. Tökéletesen megértem őket! Persze azért nem ilyen tragikus a helyzet, de mostanában sokat csalódtam, és ez még jobban megvisel. Úgy érzem, hogy az élet egyetlenegy területén sem tudtam teljesíteni. Félek változtatni, de még jobban félek attól, hogy szépen lassan elmúlnak az évek fölöttem. Tudom, hogy nem hátrafelé kellene nézni, hanem előre és a mának élni, de képtelen vagyok elfogadni azt, ami a múltban történt. Azt hiszem, a mai napig nem sikerült feldolgoznom azt a rengeteg sok kudarcot, csalódást, ami az utóbbi pár évben ért. Nem szeretem önmagam, és így nem is bízom magamban. Állandóan másoktól várok visszaigazolást, hogy milyen is vagyok valójában, és hogy amit épp teszek, azt jól teszem-e? Holott biztosnak kéne lennem, hogy igenis jól csinálom, és minden döntésemért magamnak kellene vállalnom a felelősséget és nem áthárítani másokra. Mikor nagyon el vagyok keseredve (mint pl. most is), akkor azt szoktam megkérdezni magamtól, hogy vajon mit ronthattam el?

Már nem az első pszichológusnál járok életem során, de remélem az utolsónál. Bár ha azt nézzük, hogy szinte minden amerikainak saját bejáratos pszichológusa van, aki segít nekik megoldani lelki problémáit, akkor lehet, hogy nekem sem ártana életem végéig egyhez járni. Sajnos Magyarországon még mindig furcsán néznek arra az emberre, aki felkeres egy pszichológust, pszichiátert. Kérem, segítsem, hogy pozitívabban lássam az amúgy nem túl szép világot, ahol az értékeknek már egyre kevésbé van szerepe, jelentősége. Egy cseppet el vagyok keseredve. Másoktól várom a segítséget, de rá kéne már jönnöm végre, hogy csak én tudok magamon segíteni, és csak én tudom megváltoztatni az életemet, talán még nem késő.

Üdvözlettel és köszönettel: Galagonya