Ez csúszós lesz!

A télnek a vége a legnehezebb időszak. Hideg van, mihelyst felkel a nap, szinte már sötétedik is, a kietlen tájban pedig csak a depresszió virágzik. Az évszak elején még könnyebben viseltük a megpróbáltatásokat, ott volt nekünk a karácsony meg a szilveszteri lovizás. De most, messze túl a decemberen, amikor se kisült kalács, se szaloncukorcsenés, se konfettis pezsgő, csak a hideg és a sötét már hetek óta, mi adhat örömet nekünk a télben? Még szerencse, hogy vigasztalásul kaptunk a fentiektől (mármint a hegyiektől) egy nagyon jó találmányt: a síszezont.

Régi megfigyelés - még az is lehet, hogy ókori egyiptomi -, hogy a síelést felesleges gazdaságilag agyontervezni, csacskaság számolgatni, melyik utazási ajánlat lesz az olcsóbb. Mert az egyenlet (amelyben a síelt kilométereknek és a pályák minőségének a síbérletre és a sporteszközbérlésre fordított összeggel, valamint az utazási idővel való arányát keressük) mindig pontosan ugyanannyira jön ki. Sokra. Ez az úgynevezett síelési állandó. Szóval felesleges hosszan gondolkodni, latolgatni, számolgatni. Hacsak nem az utca végén álló víztározó domb az, le kell csapni az első ajánlatra, ami jön, és irány a lejtő.

De mi a jó a síelésben? - kérdezi gyakorta Gergő barátom, aki vallja, hogy plusz 10 Celsius-fok alatt egyszerűen nincs aktív élet, maximum csak téli álmot, takaró alatti vegetálást, házhoz szállításos táplálkozást és otthonról levezényelhető távmunkát tud elképzelni. Bevallom, a szívem mélyén magam is egy Gergő vagyok, abszolút kitartó barátja tudnék lenni ennek a telet átalvásnak, de mióta síelek, gimis korom óta, azóta tudom, hogy mégis van élet a nyár halála után. És azóta minden évben bevállalom a síelési állandót meg a többi macerát, és elutazom csúszni egyet.

De hát mit ad nekünk a síelés? Először is adrenalint. És ez, mint egy rendes elővitamin, már az odaút alatt termelődni kezd bennünk. Leginkább akkor, ha nagyobb, javarészt ismeretlen társasággal és busz által utazunk. Az adrenalin akkor még nem termelődik (sőt!), amikor a busz videóján végignézzük - életünkben hatodszor, de megfogadjuk, hogy utoljára - a Titanic mind a hat és fél óráját, de még akkor sem, amikor kölcsönösségi és ismerkedési alapon a határig elfogyasztunk minden fellelhető élelmiszert, amit ki-ki eredetileg két napra csomagolt. Az izgalom akkor kezdődik, amikor végre előkerülnek a laposüvegek és velük együtt a síbalesetes legendák. Először csak a kinek milyen kisebb esése volt, utána a ki milyen kemény, de persze igaz sztoriról hallott, végül jönnek a tévében látott legdurvább esetek. Mivel a laposüveg ekkorra már párszor körbejárt, ennélfogva rég ki is ürült, nem kaparja más a torkunkat, csak az adrenalin. Az is ősi megfigyelés, hogy minél nagyobb a fiatal diákok aránya a buszon és azok életkora minél kevesebb, annál hamarabb kerül elő és csúcsosodik ki a mentőhelikopteres, gipszelős szintben a jelenség. Szent igaz az is, hogy az egyre véresebb síbalesetek taglalásának epicentruma mindig az az útitárs, aki sílécet még sosem közelített meg 100 méternél jobban, síelést csak az Eurosporton látott, még fogalma sincs, mi vár a lábfejére a síbakancsban, és úgy egyáltalán mi vár rá a lejtőn, de (vagy éppen ezért) optimista a végtelenségig. Vagyis inkább csak addig, amíg nem találkozott a felkészítő, bemelegítő rémtörténetekkel a buszon.

Ha autóval utazunk, az adrenalin akkor is mellénk szegődhet útitársként, megalapozva az évi rendes szabadságunk felszabadult hangulatát. Engem például édesanyám szokott felhívni útközben, hogy beszámoljon a célország, sőt a kontinens összes legújabb lavinabalesetéről, amikről reggel értesült a rádióból, és arra is emlékeztet, hogy tél van, és csúszósak az utak, és vigyázzunk, nehogy úgy járjunk, mint azok, akik arrafelé, ahol mi járunk, karamboloztak.

Síelés közben szerencsére se az anyánk nem lóg mobiltelefon által a fülünkön, se az útitársak nem rémisztgetnek a történeteikkel, ott már csak magunk vagyunk és a mi képességeink. Persze csak hogy ne pangjon bennünk az adrenalin, néha bevillan egy-egy balesetes rémtörténet. Nekem például annak a nőnek az esete ugrott be, aki nem vette észre, hogy combhajlati verőerét felsértette egy fenyőág ütközéskor, így elvérzett. Mikor ez egy esést követően a tárcsás felvonóban állva mindez eszembe jutott, és azt éreztem, hogy az eséstől fáj a combhajlatom, annyira megijedtem, hogy elvérzem, hogy amikor kiszálltam a felvonóból, a pálya tetején ledobtam a sídzsekimet, lefejtettem magamról a jetnadrágot, és térdig letoltam még a harisnyámat is. Ott álltam Ausztria egyik leglátogatottabb síparadicsomának legforgalmasabb pontján egy szál alsóneműben a combhajlatomat vizsgálgatva. Nem tudom, hogy ettől a látványtól-e, de a tárcsás felvonóból rögtön kiesett két férfi, és le kellett állítani a szerkezetet. Mindenkinek megvan a maga adrenalinja, ugye.

Ne maradj le a folytatásról sem!

Dukát Csilla