A jólelkűség ára

A történetem pont egy éve, tavaly novemberben kezdődött, amikor a kedvesem négy év után egy e-mail formájában szakított velem. Az indok, hogy már nem tudja elképzelni a kapcsolatunkat, mivel annyira más a személyiségünk. Mellékesen beleszeretett egy másik lányba, aki illik hozzá. A kapcsolatunk már az összeköltözésnél tartott, éppen ekkor készült el a ház, amelybe beköltözhettünk volna együtt. Miután elolvastam az e-mailjét, megszakítottam vele minden kapcsolatot. Tudtam, hogy másképpen nem tudok megszabadulni emlékétől és a fájdalomtól.
Jött a karácsony, és mivel én a papámmal és az öcsémmel élek együtt, mint nő nekem kellett megszervezni minden olyan dolgot, ami az ünnephez tartozik. Dolgoznom is kellett tovább, nem állhatott meg az élet. A barátnőim vigasztaltak, és próbálták az üres óráimat lekötni, hiszen akkor, ha egyedül maradtam, sírtam megállás nélkül. A családom is mellettem állt, és a történetemet egy topikba feltettem az [origo]-ra, amelyre nagyon sok válasz érkezett, és ez nekem nagyon jólesett.

Sok emberrel kezdtem el levelezni az [origo]-n válaszolók közül. Írt nekem egy férfi, akivel nagyon összebarátkoztunk. Az első találkozás alkalmával négy órát beszélgettünk, tudtunk volna még tovább is, de mindkettőnknek programja volt utána. Akkor egy hónapig volt Magyarországon, és még többször találkoztunk. Ő utána elutazott, de azóta több alkalommal visszajött, és én átszerveztem miatta a napjaimat, hogy vele lehessek. Őrülten hangzik, de valóban mindketten éreztük, hogy ez több, mint egy szexuális kapcsolat.

Később egy barátnőm addig játszott, míg elcsábította az én kedves barátomat. Erről később kiderült, hogy nem, vagyis csak részlegesen valósult meg. Engem egy furcsa kapcsolat fűz a Lacihoz, nem vagyok igazán szerelmes, mivel nincs birtoklási vágyam. Beszélgettünk arról, hogy hány lánnyal volt kapcsolata és hallgatólagos megállapodást kötöttünk, hogy amikor távol van, bármi történhet velem és vele is. Nem zavartak a kalandjai, tudtam, hogy szabad ember. Volt egy hónap nyáron, amikor úgy éreztem, megőrülök, ha elmegy megint, beleszerettem, de ezt az érzést igyekeztem kiölni magamból, és úgy gondolom sikerült is. Szeretem, mert szinte teljesen olyan, mint én, de tudom, hogy vele nem élhetek, így hát mintaként szolgál a társkeresésemhez.

A barátnőm találkozni akart velem. Én sokáig húztam a dolgot, de beleegyeztem a találkozóba. Egy hosszú beszélgetés volt, őt sem tudtam bántani, és azt állította, hogy vége, nem akar semmi többet a barátomtól. Viszont van valami, ami bántja, segítségre volna szüksége. Még én vigasztaltam, hogy nem lesz semmi baj, olyan nagy problémája nem lehet.
Egy idő múlva az én "barátnőm" újfent megpróbálta elcsábítani a barátomat, de most sem hagyta magát, nem feküdt le vele, rám hivatkozva, hogy nem teheti. A szépséghiba az egészben az, hogy ennek most örülnöm kellene, de nem tudok.

A fenti történetet a barátnőm a szemembe mondta, és szinte engedélyt kért, hogy folytathassa a kisded játékait. Nem kért most sem elnézést, és szinte majdnem megvádolt, hogy miattam nem jött neki össze. Mindezt fájdalmas tekintettel, és én megint megsajnáltam és vigasztaltam!

Lehet, hogy őrültnek néz, de nem vagyok az. Én több dologra rádöbbentem az utóbbi egy évben magammal kapcsolatban. Az egyik az, hogy rossz szakmát választottam, nekem valamilyen szociális területen kellene dolgoznom. Munkál bennem egy óriási segítési szándék, amelyet ki kell élnem valahol. Arra is rájöttem, hogy valóban a barátom lenne az ideális partner, és nagyon nehéz lesz egy hasonló embert találni. Ha viszont nem találok, akkor nem vállalom fel a gyereknevelés hosszú, ámde gyönyörű feladatát. Én hajdanában óvónőnek készültem, és azt hitte mindenki, hogy ennyi idős koromra már több gyerkőc vesz körül. Nem így alakult, de azt is érzem, hogy én 30 éves korom után már nem szeretnék gyereket.
És folyamatosan az jár a fejemben, hogy én ezt a sok fájdalmat nem érdemeltem meg. Azt elfelejtettem a levelem elején megemlíteni, hogy a tavalyi évben a szakításom csak hab volt a fájdalomtortán. Miután januárban betöltöttem a 24. életévemet, az elkövetkezendő hónapokban szinte mindent elveszítettem, amit szerettem. Először a mamám költözött külön tőlünk, majd a kutyánk lett rákos, és egy hónapig küzdöttem az életéért, meghalt egy szeretett családtagunk, akiről azt hittük, örökké fog élni az egészsége alapján, majd utána szakított velem a barátom.
Rettegve vártam a születésnapomat, hogy mi fog még addig történni, féltem, hogy az egyetlen biztonságot adó embert, a papámat is elveszítem.

Nem tudom, milyen választ várok erre a hosszú levélre, ha idáig elért az olvasásban, köszönöm hogy elolvasta :-) Talán kíváncsi vagyok a véleményére, mert a körülöttem élők nem értik, miért csináltam végig mindezt. Ők már feladták volna. Talán csak nem értem magamat sem tisztán, hogyan tudok felülemelkedni a fájdalmamon és vigasztalni olyanokat, akik mélyen megbántanak. Talán érdekelne, hogy mit lett volna a helyes reakció a történtekre.

Kedves levélíró,

Elgondolkodtató volt hosszú levele, és, bár nem biztos benne, miben kérne tanácsot, véleményt, leírom, amit gondolok.

Szerintem ahhoz, hogy valamilyen megértéshez jussunk, el kellene hagyni viselkedésének ezt az értékelését - azaz, hogy felülemelkedni képes, vigasztalni azt, aki fájdalmat okozott stb. Ezek valóban pozitív tulajdonságok, legalábbis a társadalom annak tartja őket. Emiatt nehezen tudjuk szemügyre venni az érem másik oldalát: mi is az "ára" ennek a jólelkűségnek?

Mert ára van, pl. az, hogy saját élete nem úgy alakul, ahogyan - jogosan - szeretné, mások érdekeit mindig előbbre helyezi, furcsa, bonyodalmas kapcsolatokba keveredik, amelyekből végül is szomorúsággal jön ki. A pszichológust a viselkedés belső meghatározói, gyökerei érdeklik.
Nézzük, mire lehet gondolni az Ön esetében!

Említette, hogy nagyon ragaszkodik szeretteihez és édesanyja elköltözésével az ő feladatai, szerepe Önre maradt, ami eléggé kitölti életét. Ez is pozitív vonás, természetesen, de fel szabad tenni azt a kérdést is, hogy meddig kell ennek így lennie. Hogy 24 évesen nem élhetné-e a saját fiatal életét? Biztosan, azt lehet erre mondani, hogy attól, még, hogy ellátja apját és öccsét, élhetne, ahogyan akar, de ez nem így van. Pontosabban ez nem ráfordítható idő kérdése - hanem valamilyen belső szabadság hiánya.
Talán úgy érezheti, ha igazi, független életet kezdene, megfelelő partnerrel, gyerekkel stb., akkor ez valahogyan az eredeti család cserbenhagyása lenne. Nem derül ki leveléből, hogy édesanyja hogyan, miért hagyta el a családot, de elhagyta. Talán azt érezheti, hogy ennek nem szabad megismétlődnie.

Sokszor látjuk, ha egy családtagot valamilyen okból elveszít a család, akkor az együtt maradó része a családnak szorosabbra vonja az egymás közötti kapcsolatokat - mintha félnének egy újabb veszteségtől. Ilyen helyzetben egy fiatal családtag önállósodása is veszteségnek minősülhet, ami ellen védekezni kell. Az Ön részéről ilyen védekezés lehet az a sok "talán" és bizonytalanság, ahogyan kérdéseit mégis felteszi - mint aki nem nagyon akar tudomást venni arról, ami vele, körülötte van. Ugyanakkor sokat ír magáról, a világhoz fordul segítségért - tehát a változtatás igénye mégis ott lappang.

Üdvözlettel,
Pszimail (L. I.)

Vissza a lelki tanácsadó oldalára