Apátlan nemzedék sarjai

Manapság sokat kesergünk mi nők azon, hogy hol vannak az igazi férfiak. Úgy tűnik, mintha a szerepek minimum felcserélődtek volna: a nő keresi a pénzt, neveli a gyerekeket és vezeti a háztartást. De akkor mi csinálnak a férfiak? Vagy mi rontottuk el? Dr. C Molnár Emma pszichoterapeutától kértük a válaszokat.

A női és férfi viselkedési minták a kultúra változásával alakulnak át. Korunk szerencsétlen fordulata, hogy kezdenek elmosódni a szerepek közötti különbségek, pedig ezek rendkívül fontosak a kapcsolatok dinamikájához, az érzelmek áramlásához, a két nem egymásra találásához és a közös élet kialakításához. Ennek vannak egyértelmű megnyilvánulásai, például az öltözködésben. Lassan lecseng az uniszex divatirányzata, amelyben szinte csak a gombolásról lehetett megállapítani, hogy "ki viseli a nadrágot" vagy az inget. A frizuraválasztás is ennek szellemében történt, egyedül némi smink jelentett fényt az alagút végén. Az öltözék bizonyos mértékben a viselkedést is meghatározta: ugyanúgy ülhetek le, mozoghatok és használhatom a testemet, mint egy férfi.

Nem véletlen, hogy Az 50-es években a szociológusok új fogalmat vezettek be: az apátlan nemzedék. Az apák szerepe a családban meggyengült, ami a csonka családokra különösen érvényes, és a mindennapi életben is áthelyeződnek a súlypontok. Az iskolákban is egyre kevesebb a férfi tanár, a gyerekek otthon és a tanintézetekben is nagyrészt női viselkedési mintákkal találkoznak. S, ha ez még nem lenne elég, hazaérve meghallgathatják édesanyjuk zsörtölődését: olyan rendetlen vagy, mint az apád, nem figyelsz semmire, mint az apád... Aztán pár éve a szociológusok ismét új fogalmat vezettek be. Az "anyátlan nemzedék" fogalom alatt azt értették, hogy egyre inkább férfias attitűdök jellemzik a nőket. Gyöngédséget alig adó, csak a teljesítményre ügyelő, követelőző anyák nevelik gyermekeiket - legtöbbször egyedül, mert vagy egyedül vállalta, vagy mert senki nem felel meg nekik.

Mennyiben működött ez másképp korábban?
A nők évszázadokon keresztül megbecsülték a társukat, és nem azért, mert ő jelentette az anyagi biztonságot, hanem azért, mert szilárd helyük volt a külvilágban. Nem véletlen a mondás: minden sikeres férfi mögött keress egy bölcs nőt. Az asszony elfogadta, hogy a férfi otthon kimutatja gyengeségét, vagy vigaszra szorulhat, cserébe biztonságot és irányító szerepet kapott. Ne értsük félre, nem volt kizsákmányolt áldozat, a szálakat végig ő mozgatta - családanya volt, a szó legnemesebb értelmében. Ő volt a mérleg nyelve. Ez a tradicionális egyensúly billent ki, amikor a nők beléptek a munka világába. Ettől kezdve stabilitásukat már nem egy férfi mellett, hanem saját gazdasági függetlenségükben keresték. Elfelejtették valódi szerepüket, és feltették a nagy "sorskérdést": és ki mosogat el?

Rosszul tették?
Egy pillanatig sem vitatom, hogy mosogatni a férfi is tud, de ez már feladatmegosztás és nem érzelmi viszony, viszont az idők során azzá minősül. Ettől kezdve a nő önmagában rombolja le a társa képét, és elveszti a biztonságot, az irányító erőt és a férj hódolatát. Ez a rombolás folyik már több emberöltő óta, ugyanakkor a nők keresik a szociálisan és érzelmileg nélkülözhetetlen partnert. A vágyak világában megmaradt az "álomherceg", csak éppen a való életben nem jön szembe velünk, és ha mégis, akkor lelkesen elrontjuk a kapcsolatot.

Vegyünk egy példát: amikor egy nő az első randevúra készül, akkor legyen bár rendkívül elfoglalt a munkahelyén, vagy otthon, ösztönösen aprólékos figyelmet fordít megjelenésére és felfénylik a belső ragyogása is. Érzi, hogy ez nélkülözhetetlen a hódításhoz. A miértre egyszerű a válasz: a férfi lélektanilag nem aktív, hanem reaktív szereplője a kapcsolatnak. A hívó jelekre válaszol, és csak ezt követően válik aktívvá. Sajnos nem véletlen, hogy a romantikus filmek mindig véget érnek az esküvőnél, mert ahogy létrejön a tartós kapcsolat, a hívójel is kezd halványodni, és az asszony értetlenül áll az egyre passzívabb válaszok előtt. Kialakul egy űr, amit a nő általában előbb érzékel és igyekszik kitölteni. Átveszi azt az aktivitási formát, ami a férfiak sajátja. A hibát ott követi el, hogy nem a partnert "kelti életre", hanem maga igyekszik teljessé tenni életét, és jön a következő sztenderd megállapítás: mindent én csinálok! Ez hibás út, a magány felé vezet. Utólag persze könnyű bölcsnek lenni, visszatekintve már hiába szedegetjük kapcsolatunk cserepeit.

Korunkban bármit bárki megcsinálhat és bárkiből bármi lehet, szemlélete nem tartalmazza az ösztönösen bennünk lévő értékeket, csak véletlenszerűen akadunk rá az első találkozások idején, aztán a hétköznapok elsodorják. Mai teljesítményközpontú világunkban az ösztönök és a várakozás izgalma elvesztették értéküket, csak az a fontos, ami azonnal kézzelfogható: rendben, randevúztunk, de mikor kéri meg a kezemet; összeházasodtunk, de mikor lesz már gyerek? Nem vágyunk valamire, hanem most azonnal akarjuk. Mintha az idő felgyorsult volna, átrohanunk az életen, és még boldogok se voltunk. Kimaradunk a saját történetünkből.