Sziget: a népvándorlás kora

Második este. Lényegesen nagyobb a tömeg, mint a Jimmy-1 rendszámú, fekete Mercedes árverésén. Emberek ezrei merednek mobiljukra, várják a visszahívást, próbálják meglelni az elveszett havert, az elmúlt, szép időket. Kispál, Busta Rhymes, Omara - ez a fő vonal, amúgy lehet sodródni a tömeggel.

A második napon már összehasonlíthatatlanul több a szemét, mint nyitáskor, ez persze normális. A híd előtt több konténernyi üres üveg halmozódott már fel, többen csak itt szembesülnek azzal, hogy nem lehet bevinni akármit, ennek megfelelően a karszalag ellenőrzése előtt gyorsan bedobják a kis gömbnyi unicumot, belapátolják a négy konzervnyi paradicsomos halat, majd utána küldik a kétliteres pillepalackban megbúvó, langyos, tablettás bort, aztán már mehet is a buli, megvan az alap.

A pénzváltás persze jól jön a külföldieknek, a kassza mögött ülők pedig abban bízhatnak, hogy a jól besörözött idegen a nagy bódultság közepette nem veszi majd észre, hogy riasztóan rossz árfolyamon váltanak. A dollárt 180-ért veszik be, ami igen huncut dolog, nyilván ez is egyfajta csendes protestálás Bush politikája ellen. Ennél még az antwerpeni kikötő leglepattantabb krimójában is jobban váltanak, bár a Szigeten kisebb a késelés veszélye.

Mindenképp örömteli viszont az agresszió szinte teljes hiánya. Cikkíró eddig 12 Sziget Fesztivált látott (azaz mindegyikre kiment, pár este kihagyásával), így van némi összehasonlítási alap. Az első néhány évben a biztonsági őrök túlkapásairól, indokolatlan ökölcsapásairól, szigorú fegyelmezési módszereiről cikkeztek sokat a lapok, nem véletlenül: láttuk anno, amint egy érvényes karszalag nélküli hippit a hajánál fogva cibáltak ki, majd másnap egy roma tizenévest vertek meg egy picit. Persze utóbbi nagy bűnt követett el: csúnyán nézett a kopasz, kigyúrt kidobóra. Nézni veszélyes.

Bloodhound Gangről lecsúszunk (valahol megbomlott a tér-idő kontinuum, időzavarba kerültünk, mint a rossz sakkozók), így egy darabig marad a nézelődés. A karaokesátornál megy a nagy virgonckodás, előbb Tankcsapdát énekelnek, majd Ricse jön, aztán három pityókásnak tűnő (vagy csak a szokásosnál is sokkal boldogabb) lány pattan a színpadra. Az El kell, hogy engedj című kompozíciót adják elő szinte üvöltve, szétesve és hamisan - de olyan lelkesek, hogy mindenki megbocsát nekik a képzetlen hangért. Egyedül egy kutya nézi szomorúan a produkciót, ki van kötve, tűz a nap, ráadásul üvölt a zene: egy kutyák által irányított világban ilyen karaoke biztos nem fordulhatna elő.

A perec még mindig kemény, a csapolt sör továbbra sem ütős fajta. Ártalmatlan ital, finom, szomjoltásra persze kiváló. A gyros 600 forint körül van, a hamburgerért 400-at kell kifizetni, a babgulyás pedig szintén 6 darab százast ért, azaz nem szálltak el nagyon az árakkal - bár nyilván néhány kispénzű középiskolás, munkanélküli fiatal vagy szorongó kisnyugdíjas erősen ingatná fejét a mennyiség-minőség-ár vizsgálata során.

Kispál elején még viszonylag kevesen vannak a Nagyszínpad körül, de jó húsz percre rá már összeáll az emberi biomassza. Szinte mindenkinek van kedvenc Kispál-száma, mindenkinek kötődik valamilyen emléke egy-egy dalhoz (kenutúra, első nő/pasi, betört fej egy pogózás során), és valószínűleg ennek a bandának a dalszövegeit ismerik a legtöbben. Itt is ezrek éneklik a nótákat. Mivel egyik-másik dal elvont, modern versnek is felfogható, így a boldog, táncoló kamaszlányok jelentős részének fogalma nincs, mit dalol is voltaképp.

Forrás: [origo]

Eztán már csak gyarapodik a tömeg, hatalmas seregek masíroznak fel-alá. Douglas Adams elmélkedett egyszer arról, hogy milyen furcsa, hogy az A pontban lévők folyton B pontba igyekeznek, miközben a B pontban lakók viszont rendre A felé tartanak. Az író ekkor épp C pontban volt, ami valahol az A és a B között meghúzott egyenesen helyezkedett el - és nyomasztóan nagy volt a forgalom. A Szigeten is óriási tömegek vándorolnak, láthatóan sok ember keresi a helyét a világban.

Busta Rhymes előtt már dugig tele a Nagyszínpad előtti placc. Még látszik a tavalyi, gigászi (már-már kisebb tónak nevezhető) pocsolya nyoma, ott gyakorlatilag teljesen kihalt a vegetáció, megszűnt az élet, csak hatalmas szippantókocsi- és traktornyomok vannak. Ez a rappert nem érdekli persze, annál fontosabb, hogy lássa a "fuckin' hands" erdejét, erre fel is szólít minket úgy negyvenhét alkalommal. Cikkíró nemigen rajong a műfajért, így a művészt dicsérni nem tudja, szidni nem (nagyon) akarja: annyi biztos, hogy a nőfelszedő, vicceskedő, bő tízperces performance helyett zenélhetett is volna, hiszen főképp ezért hívták. Bohócok a Fővárosi Nagycirkuszban is vannak. A társaságban volt hiphop-fan, ő elégedett volt az előadással - vagy csak sok felest dobott be előtte.

Valószínűleg sok szigetelő egyszerre materializálódott több helyen, egy időben: mással nem lehet magyarázni azt a tényt, hogy irdatlan tömeg volt Busta előtt, irdatlan tömeg hallgatta fél kilométerrel odébb Omarát, és irdatlan tömeg hömpölygött közben A és B pont között. Az ezrek vándolásának a C pontban tanyát vert árusok, boltosok és büfések örültek leginkább.