Egy fenyőtű illatú, szikrázó téli napon vegyük be magunkat a moziba és csobbanjunk bele egy ujjpercekkel, belekkel, agyvelő-darabkákkal és piros, meleg vérrel teli üstbe. Mel Gibson Apocalyptó-ja tökéletes kikapcsolódás: olyat mutat, amit nem gyakran látunk, hacsak nem nézünk sok-sok elszántan korhatáros, módszeres és alapos horrort. A történet egyszerű: a főhős fut az életéért, mert a többiekkel jól és látványosan elbánt a sors. Barátai halálnak halálával haltak és ő inkább megpróbálja megúszni.
A film kedélyes, derűs tapírhere majszolással indul - a néző képet kap a barátságos maják békés életéről, ahol a férfiak ugratják egymást, az asszonyok mindig készek a szexre, a falu bölcs öregje pedig bölcsen mesél valamelyik istenről, miközben pattog a tűz. Igazi hollywoodi felvezetés, még akkor is, ha a színészek teljesen ismeretlenek és angol helyett ősi maja nyelven beszélgetnek. A tragédiának sebtében megágyaznak, úgyhogy a tragédia gyorsan be is következik: a barátságos maják falujába vérszomjas maják érkeznek, feldúlják a falut, a legtöbb nőt megerőszakolják, az életerős férfiakat összekötözve a városba hurcolják, a gyerekeket meg sorsukra hagyják. A kamera a férfiakat követi, őket a városban feláldozzák az isteneknek. Kitépik a dobogó szívüket.
Senki ne lepődjön meg, ezért ült be a moziba. Ez egy Mel Gibson-film, és ez azt jelenti, hogy a néző száznegyven percen keresztül ismerkedhet a különböző látványos halálnemekkel, közelről, keményen, szinte szünet nélkül. A Passió-ban fókuszált borzalom itt sokszorozza önmagát: a fájdalomtól eltorzult emberi arc, a szenvedés, az elmúlás nagy csapatokban támadja a nézőt. Mint a Mátrix 2-t az a rengeteg Smith ügynök, a rettenetes kínhalál ezer arcban lepi el az Apocalyptó-t. Csak tudnám, miért indít Gibson egy hangzatos Will Durant-idézettel a fejlett civilizációk bukásáról, amikor a filmjét a szeme fehérjéig elönti a piros vér, semmi más. A maják azért buktak el, mert emberáldozatot mutattak be? Vagy mert - követve egy halvány képi utalást a filmből - a maják a sok leölt ember rothadó holttestét, Gibson szerint legalábbis, a termőföldek mellé dobálták és aztán csodálkoztak, miért szárad el a kukoricatő? Nincs válasz, nem érdekel senkit. Költői kérdés volt, fennkölt felütés, ami ott lóg a levegőben, amíg gyorsan el nem halványul a sok öldöklésben.
Gibson újabb vérfürdőt rendezett, aztán eléragasztott egy történész-filozófus mondatot és leadott néhány interjút az iraki háború súlya alatt fetrengő amerikai civilizációról. Az erőszakban boldogan tomboló filmes halovány ürügyei. De ha csináljuk, akkor csináljuk. Ha ez izgat igazán, csináljunk őszinte trash movie-t, buzogjon a vér, nem kell az ősmaja vagy bibliai körítés, elő a fűrésszel, ki lehet kapni a szomszéd szemét is, nem kell ahhoz gonosz lator. De nem lehet: Mel Gibson ma is ízig-vérig hollywoodi figura, akármit csinál, egyelőre az is marad. Oscar-díjas. Botrányhős. Dzsungelfilmjét elönti kínosan világzenés szimfonikusokkal, szinte látom a szorgos, kecskeszakállú vonósokat a stúdióban. James Horner a Star Trek, a Zorro álarca és a Trója után ezt a szuperprodukciót is meghangszereli, a véres őshajsza alatt szóljon a zenei aláfestés, azért ne vaduljunk annyira.
Hiába a mesterien felvett (Dean Semler) és összevágott (Kevin Stitt és John Wright) digitális képsorok, hiába az adrenalin és a gyomorszorítás, az Apocalypto bazári tüzes víz és üveggyöngy, amit nem rézbőrűeknek, hanem rézbőrűekkel próbálnak eladni. Biztos sikerül és biztos nyereséges lesz. Mészáros Gibson előtt mozgalmas, bár kissé kiszámítható karrier áll. Hátha valahogy eljut hozzá, ideírok egy-két eddig parlagon heverő filmtémát, ami jól mutatna Horner vonósaival:
- Az örmények elleni népírtás
- A vörös khmerek uralma
- A nankingi mészárlás vagy úgy általában a japán-kínai háború nyolc éve
- Pinochet tábornok börtönei
Élvezné mindegyiket.