A királyasszony paparazzója

Hol van a határ az uralkodó és az uralkodó hálóinge között? Mitől mozog egy maszk? És ki ül ma a britek trónján, ha nem Helen Mirren? Különlegesen finom, okos film A királynő, napokra beeszi magát a fejünkbe. Kritika.

A királynő-ben és a királynőben birokra kel két, egymással birkózó erő: a hajdani I. Erzsébet ragyogó, kettős találmánya, a 'body politic', az istenadta uralkodó tökéletes, időtlen alakja és a 'body natural', a nő, az ember esendő, kételyekkel teli mindennapjai. Az elsőt kapják az alattvalók, a második titok. Ez a film gondol egyet és beles a kulcslyukon. Ez adja a primer élvezetet - meglesni és megmutatni az uralkodót hálósipkában. Stephen Frears első körben mesteri kukkoló, a legtökéletesebb paparazzo, mohó, kiváncsi vágyaink leglelkesebb kielégítője. A filmje mégis azért jó film, mert nem éri be ennyivel és ha már egyszer birtokon belül van, óvatos, finom léptekkel avat be a titokba.

A történetet kivülről tudjuk. Nem belülről. Diana autóbaleset áldozata lesz Párizsban. A hír először felfoghatatlan, aztán pillanatokon belül tömeghisztériáva dagad Londonban. Véletlenül éppen ott voltam, az alvajáróként tipegő, bedagadt szemű, sokkolt britek között. Szaporodtak a csokrok, a királynő eltűnt, aztán néhány nap múlva megjelent és mondott egy beszédet. Erről a néhány napról szól a film, belülről.

Kint és bent, ezt Frears nagyon szereti. Affonso Beato kamerája elegánsan siklik a terek között, ami egyszer kint, az másszor bent, és hiába az egész film bennfentes, beavató gesztusa, néha kintragadunk. Károly herceg besétál Diana koporsójához a párizsi kórház egyik termébe, de nem mehetünk utána - takarja a tejüveg, elnémul a hang. Amikor Tony Blair első kihallgatására érkezik a palotába, a feleség, Cherie, az ajtón kívül várakozik, egy pillanatra együtt hallgatjuk vele a királynő tompán kiszűrődő hangját. Ebben a filmben van idő ezekre a kis pillanatokra, hiszen valójában erről szól minden.

Helen Mirren II. Erzsébet. Olyan intenzív, milliméterekre kidolgozott a játéka, hogy a film óta az igazi Erzsébet helyett ő jelenik meg az agyamban. Néhány napja még álmodtam is vele, ott ő volt II. Erzsébet. Ebben az évben nincs, aki kiveheti a kezéből az Oscart meg egyáltalán semmilyen legjobb színésznő-díjat, már ha számít ez bármit is. A kamera hosszan, könyörtelen közelről veszi az arcát, ami látszólag mozdulatlan, merev maszk, miközben érzelmek cikáznak át a szája sarkában, a tekintetében, az orrcimpája körül. Ez az arc együtt 'body politic' és 'body natural', egyszerre, minden pillanatban. A lehetetlenség: az érző, lüktető maszk. És Mirren megcsinálja.

Tony Blair (Michael Sheen) és II. Erzsébet (Helen Mirren)

Szerepel még a friss, ropogós miniszterelnök, Tony Blair (Michael Sheen), a győzelemtől mámoros ifjú politikus, akit lenyűgöz az uralkodója. Sheen képes még a mindent elsöprő Mirren mellett is erősen játszani, komoly teljesítmény. Helen McCrory jó humorral játsza a háttérből grimaszoló, köztársaságpárti Cherie Blairt, Blair jobbkeze, Mark Bazeley kellőképpen tenyérbemászó és intelligens egyszerre. Sok a szereplő, ragyogó színész mindegyik - Frears teret ad nekik is. Minden pillanatban, minden idegszálunkkal Erzsébet szikár alakját tapogatjuk le, mégis van idő a többiekre.

Elképzeljük, hogy ez a valóság, ez a titok. Megszeretjük a szikár, ráncos királynőt. Frears a királyasszony lovagja. Mint a filmbéli Blair, kisfiús rajongással fonja körbe Erzsébetet: az igazán visszatetsző, rosszindulatú dolgokat soha nem vele mondatja ki, ezeket inkább a férje vagy az anyja szájába adja. Károly herceg különösen rosszul jár, tehetetlen, degenerált bohóc, félkegyelmű. Kár, ez talán a film egyetlen hibája: karikatúrát csinál Károlyból, amikor a többieket ezer rezdülésből tapasztja össze. Január van, de ez az év egyik legjobb filmje.

Mesterházy Lili