Születésnap Mexikóban

Egy héttel ezelőtt láttam az első skorpiót életemben. November 11-én születtél? Akkor skorpó vagy... - annyiszor hallottam ezt, és már vártam, hogy egyszer lássak egyet élőben. Hát láttam, volt egy kis ijedelem, de a jószág dolgára sietve tovább araszolt tőlünk. Óvodában lepke volt a jelem. Anyukám hímezte saját kezével, és azóta csak úgy rajzolok lepkét: két kiterített, kicsit tömzsi fél nyolcas, mindegyik negyedben egy-egy színes pont, ugyanakkora, mint a két csápja végén imbolygó pontocskák. Szeretem a lepkét. Kislánykoromban arra gondoltam, hogy ha nagy leszek, majd biztosan a lepkeszárny porával fogom a szemem festeni. De a mama mondta, hogy ha hozzáérek az ujjammal a szárnyához, akkor meghal.  

Ezt most már jobban értem. Próbálna valaki az én szép, színes, aranyporos szárnyamhoz érni... hehe, próbálták, most meg már nem fogják próbálni, nem hagyom. Ja, és a Macben kitűnő aranyló szemhéjporokat lehet kapni.
De most a festék is félretéve, ruhák is, néhány váltás jógaruha, bikinialsó, ez a divatom Zipolitén. Kajákban sem tobzódom annyit, nincs is nagyon rá idő, meg a közös "menzás" étkezéseknek más a bája, nem pont a gasztronómiai élvezkedés. Kávé, alkohol, hús is most máshol pihennek, nem bennem. Jónéhány érzékemet visszahúztam. Testem nyugodt, erős, hajlékony, a napi sok óra jógától és légzéstől rengeteg új tér nyílt meg benne. A szemlélődés, az állatok megfigyelése viszon olyan adrenalint, örömet ad, na jó, majdnem olyat, mint egy jó szeretkezés, evés, stb. Arra gondoltam, a tengeren és a ragyogáson kívül még állatokat is kaptam mára ajándékba.
Vissza a lepkéhez. Két napja egy kb 30 (!) centiméter szárnyhosszúságú, feketés-szürkés-zöldes pillangó csapódott neki a lámpának, először azt hittem denevér, olyan óriási volt. Szegényke vergődött, hiába hajtottam kifelé, gyújtottam a teraszon villanyt és csináltam a szobában sötétet, nem tudott kimenni, megfogni meg nem mertem. Alvótársam lett hát két napra is, gondoltam, ha a cicácskám nincs itt, majd a lepke vigyáz rám, az is fekete. A körvonalait fejben megrajzoltam, utolsó kép villanyoltás előtt. Csakúgy, mint amikor gyerekéjszakáim előtt az ujjammal körülrajzoltam a jelet a kispárnámon.
Aztán én láttam meg az első bálnát. Most jönnek csak errefelé. Unatkozva ücsörögtem vasárnap a panzió aljában, későn hozzák a kaját, miért itt eszek, mehettem volna sziesztázni inkább... és akkor nagy szökőkút villan viszonylag közel a parthoz, és lassan, nemesen kidomborodik a vízből az óriási, fényes fekete hát.
Szerbusz bálna. (Az állatoknak szerbusszal kell köszönni, szerbusz cica, szerbusz kutya, szerbusz skorpió, szerbusz lepke, és így tovább.)
Ja és hétvégén láttam két csapat delfint is, a hosszú sziklasorról, naplemente előtt, ahonnan akkora darab óceán látszik és olyan magasról, hogy azt lehetne hinni, az egész világ csak óceán, szépen csobbantak ki a vízből, sokan egyszerre, olyan volt a látvány a nagy távolságból, mintha szezámmagot öntenék arra a kék színű, régi indigós papírra.
Ja és van kutya meg cica is sok. Tegnap jógáztunk a parton, nehéz ászanákat, és jött egy kutya, és ő is nyújtózott rendesen, szép hosszúra csinálta magát a nedves homokban, és mosolygott hozzá. Csakúgy, mint a jógatanárunk aprócska kutyája, aki, ha közeldünk hozzá, már emeli is a hásó lábát, eldobja magát, jöhet a hassímogatás. Dog pose. (Jógás poén. Az egyik alappóz neve. Hahaha.)
Ja és a szamár, aki a jógaórákat kíséri... pont jókor jön az iáiá. Például, amikor egy-egy nehezebb pózt kell kitartani, a tanár mondja, "and we breathe" - és jön a szamárhang.
Szerbusz kutya, cica, szamár, skorpió, bálna, delfin, lepke. Mind én vagyok.

Boldog szülinapot.

ps. a ma reggel dióval a szájában visitó mókusokat, amint pálmaleveleken ugrándoznak, el is felejtettem. Az is én vagyok.