Ramiro, Eduardo, José

Három kis fekete. Ha megláttak, szaladtak felém széles mosollyal, a fogaik világítottak az arcocskáikból, és már rajtam csimpaszkodott mindegyik. Mindig szaladva jöttek.

Ilyen csupa élet, csodálatos ösztöngyerekeket a National Geographic oldalain szoktak mutogatni, hogy vonzóvá tegyenek egy-egy tájat... De én már a tájban voltam, amely amúgy is vonzó nekem, ezek az ellenállhatatlan kis lurkók pedig a délutánjaim része voltak, együtt ettük a citromos-chilis mogyorót, beszélgettünk, hogy mi volt aznap az iskolában, aztán rohantunk a vízbe.

Ezt a kis videót és a fotót az egyik jógástársam (profi fotós is), Maricarmen Chavez csinálta.

Rengeteget nevettünk, mire elkészültek, de még többet, amikor a fiúk visszanézték. És aztán mindennap mondták: emlékszel, Bea, így ugrottunk... és már lendült a kis izmos testük a magasba, visszahuppantak a homokba, lábra, vagy épp seggre, hátra. Napi naiv nevetés-rítus.