Tour de Hongrie

A Kraftwerk tizenhárom éve volt nálunk utoljára, s nemcsak azért néztük meg őket, mert egyiküket hallottuk emberi hangon beszélni (interjút adott a fellépés előtt). Inkább azért, mert nélkülük talán mi sem abból élnénk, hogy mindenféle elektronikus zenei rendezvényekről és hozzájuk kapcsolódó dolgokról számolunk be.

Kraftwerkre tehát kötelező elmenni. A helyszín, az Aréna környezete kellőképp futurisztikus és fémes egy Kraftwerk-koncerthez. Pár percet csúsznak csak a precíz német együttes tagjai. Hidegen szerkesztett, pontos zenéjük az imidzs része. A technokultúra harminc évvel ezelőtt elindult előhírnökei embergépek, egy olyan világ korai hirdetői, amilyennel nemrég a Mátrixban riogattak.

Hangversenyszerű koncertről (vagy partyszerű hangversenyról) van szó, ahol közönség tombol, tapsol, akár egy rockkoncerten. A zenészek éppen csak bólogatnak, s úgy hittük, a koncertközönség mindig ugyanúgy érzi magát és ugyanazt is csinálja, mint a sztárja(i). Kicsit csalódottan, hogy sutba kell vágnunk az eddig biztosnak tűnő megfigyelésünket, hátrébb vonulunk.

Finnyásak vagyunk, de az áhítattal, amit ilyenkor érez az ember, nem nagyon tud mit kezdeni, ezért nem is képes eldönteni, érdemes-e magával bármit csinálnia vagy várja meg, míg megcsinálja a zene. Márpedig a zene hamar megcsinálja. Óvatosabb kezdés után először egy igazi technót, komoly szinten trance-es szintipopszerűségeket hallunk. Számcímekkel mondva: a The Man Machine-t követi a Planet of Vision, majd az Étape 1/3, Chrono. Jön egy törtalap, mely egyre inkább elhajlik egyfajta billentyűszimfóniába.

Az Etap 2 után következő Vitamin közben kapszulák és pezsgőtabletták hullanak alá mögöttük a vetítőn. Az egész hangzása lehengerlő, tüdődolgoztató, zenéjük halhatatlan. Tour de France 83, majd a hetvenes évek eleji, korszakváltást indító Autobahn.

Bár a tavalyi Tour de France Soundtracks számai szólnak leginkább, azért több korábbi klasszikus is becsúszik. Szerencsére a Radioactivity is, melynek elektrorévületből arra ocsúdunk, hogy előttünk két kapatos középkorú úr kántálja első taktusainál: "Trans Europa Express". Numbers, aztán egy újabb korszakjelző, a Computerwelt, aztán a Homecomputer, a Pocketcalculator.

Most tényleg robotok

Ralf Hütter, a frontember gyakran mondja a helyszínen bele a zenébe a szövegeket, hangja vokóderes vezénylés a szinte hipnotizált tömegnek. Néha a kezét is a szájához emeli, mintha csak megsúgná, "vitamin, protein", de a sugdolózás nem robotszokás. Igaz, az sem, hogy játsszon a hangjával, már-már énekeljen, de ha nem ő mondja, akkor a falon mögötte sorjáznak a szavak. A Roboterre pedig valódi robotokat küldenek színpadra maguk helyett, egyszer fémarccal, aztán fiatalkori önmaguk arcával, a gépek orgiájában tobzódunk, szintetikus hangok, szintetikus képek.

Bár a gyorsabb számok is táncra késztetik az embert, az EKG-ra egyre inkább mocorogunk, ránk is szól hátulról egy levitézlett partyhuszár, amolyan kikupálódott grizzli, álljunk már egy helyben, mert nem lát, ha összevissza állunk. Döbbent arccal mondjuk, az lehetetlen, mert oké, hogy nem olyan táncos az egész, de azért minium dülöngélni kell.

Most is meghátrálunk, arrébb ódalgunk, és mozgásunk csak az Aerodynamik végére áll helyre, amikor már zöld háló borítja be bálványaink alakját. A látnivaló a Music Non Stop híres klipjének kultikus jeleneteit idézi, miközben a robotemberek (ahogy mindig) egyenként távoznak a színpadról.

Zubor Tamás

Kraftwerk, Budapest Sportaréna, Multimedia Concerts, 2004. május 25.