Nowsound az Olümposzon

Manapság, amikor gigászi szervezőcsapatok csődközeli helyzetéről, kivonulásáról pusmognak, az ember nem várná, hogy az Olof Palme-ház lépcsőjére sem fér fel éjfél előtt fél órával. Még akkor sem, ha a Nowsound a Chew The Fat!-tel felturbózva kétségkívül ütős sorozattá nőtte ki magát; elvégre az aktuális külföldi felhozatalnál - PMT, Paul Arnold, Fierce, Wildchild - láttunk már csillogóbbat.

Annál jobb alkalom ez a gyakorló sznobok számára. Egyikük a sorban állást arra használja ki, hogy a körben állók gombját rángatva leszögezze, ő olyan hamar ismerkedett meg a dárenbézzel, hogy már meg is unta, ellenben a breakbeat, ugye, überallesz, és ezen az Olümposzon is PMT a legklafább istenség.

Úgy legyen, bár nem tudom, emberünk hogy érezte magát odabenn. Elmúltak azok az idők, amikor a drum'n'bass-partyk breakbeat-termét a vájtfülűekre bazírozva ütötték össze. Ez persze már abból is látszik, hogy nem egy főzőkonyhában zsúfolódnak össze az itteniek, hanem a másik placcal egyenrangú helyiséget kapnak.

Az pedig pompásan megtelik. Szó sincs ugyanis az ínyencek számára szilánkosra tört, nehezen emészthető brékekről: ha nem is folyton slágerek mennek, de igazi parkettbarát darabok, sőt elvétve, lesütött szemmel mintha négynegyedbe is átcsúszna a zene.

Bolond, aki bánja. Csujjogatás van és visszafogott sikítozás, szügyig gázolunk a jó csajokban; egyáltalán, nyilvánvaló, hogy könnyedebb, csalogató hangjával ez a terem kulturális-térítő feladatot is teljesít, ha szabad ilyen nagy szavakat használni. Szerencsére maga PMT is partner ebben, úgyhogy üdvözletünk az olümposziaknak.

Fotó: Galambos Péter

A dramabateremben azonban kicsit más a helyzet. Érkezésünkkor a szépséges Wildchild áll a pultban. Kedves, szőkés mosolyához valahogy nem passzolnak a számok, amiket játszik. Szettje csupa keménység, pöpec futamok, monumentális falrengetés - ő pedig bájosan vigyorog közönségére. A megveszekedett partyarcoknak több se kell, hogy beleszerelmesedjenek a dj-be...

Mire ez nálunk is bekövetkezne - szerencsére vagy sajnos -, pszeudokedvesünk lekeveri az utolsó számot is, leáll kicsit, ünnepeltetni magát. Aztán megérkezik Fierce, az este legnagyobb sztárja, Wildchild még egy ideig tesz-vesz a pultban, együtt rakosgatnak, de mire el tudunk szabadulni bérelt hangfalhelyünk elöl, kiugrani egy sörért (vagy valami hasonlóért), hölgyünk már sehol sincsen.

Fotó: Galambos Péter

Fierce azonban nem hagy időt, alkalmat a búsongásra, rátesz még egy lapáttal, kompromisszummentesen folytatja a zúzást. A neves szakújságíró mellettünk elhaladva két ökölrázás és bólogatás között súgja a fülünkbe: "Ez most nagyon durva, nagyon jó." Aztán szinte felsóhajt: "végre".

Mi is éppen így vagyunk ezzel, kezek a magasban, csak kicsit sok a kiabálós kiállás, de hát Fierce mégiscsak az este sztárja. Az átkozott rewind persze nála sem maradhat el, úgy háromnegyed óránként húzza le a zenét, persze a legjobb részeknél. A legnagyobb táncolásnál akad el az ember; csalódott arccal körbenézünk, hogy ez kinek lehet jó, de a fejeken ugyanazt látjuk-érezzük, amit magunkban. Kinek jó ez?

A pedáns veretést a rewindokon kívül még egy dolog teszi kellemetlenné. Valaki azzal szórakozik, hogy fel-felkapcsolja a villanyt, eltűnik a jótékony homály, a gyűrt, zúzott arcok előtűnnek a tömegből. Biztosan jó móka ez is, legalábbis annak, aki kapcsolgat, biztosan. A táncolóknak kevésbé tetszik, de mire a közfelháborodás kitörne a teremben, mindig lekapcsolják.

Hazafelé aztán már csak a szerencsésen összekötött kellemes és hasznos marad meg. Fülünkben-agyunkban ott recsegnek az új Pendulumok, az új Ed Rush & Opticalok, sötét, mélységes vermei az apróra tört zenéknek. A villamosban a basszust fedezzük föl, a troli meg töri az ütemet.

Galambos Péter, Zubor Tamás

Nowsound versus Chew the Fat!, Olof Palme-ház, 2004. november 6.
Fierce, Wildchild, Palotai, Midlow
PMT, Paul Arnold, Erká