A Guy Called Gerald: "Zenei történelemóra"

Gerald Simpson - vagy ahogy a legtöbben ismerik: A Guy Called Gerald - egyike a fekete bőrű brit zenésztalentumoknak, de úgy kilóg a társaságból, mint egy milliomoscsemete az átlagbrazil focisták közül. Gyerekkorában nem az utcán rappelt, hanem (mint az alábbiakból kiderül) tánc- és zongoraórákra járt, az utcákat vélhetően pusztán helyváltoztatás céljából véve igénybe. Azóta egyebek közt írt egy-két techno-, acidhouse- és breakbeat-himnuszt, most pedig Berlinben él és a !K7 kiadónak dolgozik - a napokban jelenik meg új albuma, To All Things What They Need címmel. Telefonon beszélgettünk vele.

Nagyjából amióta a !K7-nél vagy, külföldön élsz. A hozzád hasonló angliai zenészek nemigen vetemednek ilyesmire. Hogy tetszik a német főváros?
- Elsősorban inspiráló, hogy egy másik országban vagyok. Az utazás mindig kihozza az emberből a személyiségének egy rejtett oldalát. Persze kicsit különös, hiszen más a ritmusa az életnek, sőt a zenének is, mint otthon. De itt világosabb, egyértelműbb a dolgok menete. Könnyebben tudok a zenélésre koncentrálni, mint Londonban.

Ebben tán az is segít, hogy - úgy tudom - egy amolyan alkotóházban laksz.
- Igen, ez egy berlini "Kunsthaus", festőkkel, szobrászokkal, sokféle művésszel. Mindenki ismer mindenkit, kellemes környezet.

És a német elektronikus zenei szcéna? Nem találod túl technoidnak?
- Nem. Ami odahaza nincs meg, a minimalista vonal, az leginkább Detroitra emlékeztet.

Van valami konkrét magyarázat arra, hogy miért az a művészneved: Egy Srác, Akit Geraldnak Hívnak?
- A breakdance-korszakban burjánzottak a különleges nevek, én viszont olyan egyszerűt akartam, amilyet csak lehet. Sokan manapság sem hiszik el, hogy tényleg Geraldként anyakönyveztek.

Híres vagy az atmoszferikus, organikus hangzásodról. Bírsz bármilyen tradicionális zenei előképzettséggel?
- Nem igazán. Klasszikus táncot tanultam gyerekkoromban, ami nagyon érdekes volt, mindenekelőtt fegyelemre tanított. Igazi zenei oktatásban nem részesültem, bár egy ideig jártam zongoraórákra. De hát abban a korban az ember a káoszt akarja, csak később jön rá, hogy nem lehet mindig arra törekedni.

A Dakar-ralit sem veti meg

Szereztél pár számot, amelyek óriási hatással voltak az adott, éppen kialakulóban lévő stílusra. Később mégsem merültél el ezekben az irányzatokban. Miért váltottál ilyen gyorsan?
- Mire azok a zenék eljutottak a nagyközönséghez, én már jobbára meguntam őket. Egyébként sem próbáltam soha bekerülni a mainstreambe, többet foglalkoztatott, hogy egyszer legyen saját kiadóm.

E hónap végén jelenik meg a To All Things What They Need. Miért telt el olyan sok idő a legutóbbi lemezed óta?
- Nincs semmi különös oka, nem volt tudatos, hogy ennyit vártam vele. Csupán hosszú időbe telt, amíg az új kiadómmal mindent elrendeztünk.

Egy korábbi interjúdban arról beszéltél, hogy szeretnél csinálni egy "családfa" típusú mixet, amely mintegy végigvezetné a hallgatót az elektronikus zene stílusainak történetén. Ez eléggé összegzésgyanús ötlet. Úgy érzed, lejárt a stílusok ideje?
- Igen, Anglia megölte őket. Londonban az emberek várnak a következő újdonságra, mint a tehetetlen rajzfilmfigurák, de a zenei kíváncsiságnak a szikrája sem tapasztalható. A mixet továbbra is tervezem, sőt a dj-szettjeim már most úgy épülnek fel, mint egy nagyszabású történelemóra: elindulok olyan '86-'87-től, és előre...

Akkor egyetértesz azzal, amit némelyek hangoztatnak: jelesül, hogy a dance túljutott a csúcspontján?
- Teljes mértékben, legalábbis ami Nyugat-Európát illeti. Nem is történhetett volna jobb a mainstream tánczenével. Olyan érzésem van mostanában, mintha a késő nyolcvanas években lennénk: sok muzsikus képtelen a tömegeknek zenét írni.

Galambos Péter