Ha azt mondjuk, hogy a Boards of Canada lassan húsz éve zenél, kevesen hisznek nekünk. Pedig a tények magukért beszélnek, a skót páros a nyolcvanas évek vége óta készíti experimentális, minimál- és chillout-anyagait, amelyeket először saját kiadójuk alatt (Music70) hoztak ki, majd 1998-ban a Warp szárnyai alá kerültek, ahonnan további két koronggal bővítették diszkográfiájuk terebélyes és sok esetben nehezen követhető idővonalát.
Idén viszont nemcsak új zenékkel kedveskedtek a rajongóiknak az alkotók, hanem felfedték egyik féltve őrzött titkukat is, miszerint testvérek (ráadásul a szüleik is zenéléssel foglalkoztak). Saját elmondásuk szerint, azért nem verték ezt nagydobra soha, mert féltek, hogy a kritikusok a testvérformációkhoz hasonlítgatták volna őket (például az Orbitalhoz). Mostantól viszont nyugodtan hívhatjuk Sandison-fivéreknek a Mike és Marcus alkotta Boards of Canadát, akik legújabb kollaborációjuknak a The Campfire Headphase elnevezést adták.
A testvérpár már a nyitányban belövi azt a bizonyos hangzást, amiért nagyon szeretjük őket. A Chromakey Dreamcoat gitárja a világ összes bánatával, búskomoran, lemondóan vezeti fel az első hosszabb lépést a lemezen. A szóló után rögtön csatlakoznak a lágy basszusok és természetesen másodpercről, másodpercre haladván, belefutunk a tipikus boards-os, lelket simogató hangmintákba is.
A szám utolsó percében lévő meredek váltással, egy csodálatos álomvilágba lépünk be, és a srácok jól is érzik itt magukat az utolsó felvétel végéig, ergo különösebb kísérletezgetés, üzenetküldés és változás nélkül öregedünk további ötven percet az album végighallgatásával.
A BOC-testvérek hangyanézetből
Természetesen kiemelkedő számok így is akadnak jószerivel, a Chromakey Dreamcoat mellett a Peacock Tail megkérdőjelezhetetlenül magán viseli a már jól ismert védjegyet, míg a nemsokára külön is megjelenő Dayvan Cowboy ugyancsak egy remekbe szabott munka (és talán eszünkbe jut a hallgatása során a Future Sound of London is). A második félórára feltűnően elcsendesedik a korong, csak az '84 Pontiac Dream és a Hey Saturday Sun állná meg a helyét önmagában - ezzel talán az elmúlást és az új kezdetet kívánták szimbolizálni a készítők.
Az előző lemezekkel szemben ugyanis, roppant módon le van csupaszítva a The Campfire Headphase. A legnagyobb hiányt az olykor visszafelé lejátszott, netán torzított, esetleg csűrt vagy csavart voicemessage-ekben szenvedi, ezek nélkül meglehetősen üres, mondanivaló nélküli a korong. Az alkotók ugyan megpróbálták az eképpen keletkezett űrt betömni könnyed gitárjátékaikal - melyekből több van, mint valaha -, de üresjáratok maradtak így is.
A BOC-testvérek egy megfakult családi fotón
Az összhatás rovására azonban alig megy ebből valami, így ugyanis experimentalista helyett, egy laza chillout-albummal van dolgunk. Az absztraktabb alapokat bólogatós tempójú dobkíséretek váltják fel, a halmozott gitárjátéknak köszönhetően pedig még értelmet is nyer így magának a The Campfire Headphase.
Csupán azt nehéz elhinni, hogy a Boards of Canadától származik az anyag, hiszen hozzájuk mérten nagyon laza a szerkezet, hiányzik az a komplexitás, ami a korábbi matériákat jellemezte. Úgy látszik, negyvenhez közeledve már nem divatos gondolkodós zenét csinálni, kényelmesebb hátradőlni a fotelben és afterozni egyet. S hogy ez rossz-e? Szerencsére nem, tízes skálán nyolcat így is simán megérdemel.
Boards of Canada: The Campfire Headphase
Warp Records / Neon Music, 2005
Flynn