Tuomas Kallio: "Tánczeneként mutatni be a dzsesszt"

Február 4-én a budapesti A38 állóhajón lépett föl a The Five Corners' Quintet finn dzsessz-zenekar, amelynek tavaly jelent meg debütáló, Chasin' The Jazz Gone By című albuma. Tuomas Kalliót, a Nuspirit Helsinki és a TFCQ producerét arról kérdeztük, nem hiábavaló próbálkozás-e elektronikus zenei eszközökkel egy teljesen akusztikus hangzású dzsesszalbumot készíteni.

Amikor néhány éve hallottam a The Five Corners' Quintet első, Trading Eights című maxiját, először azt gondoltam, hogy a számot egy zenekar vette fel egy menetben. Az utóbbi években egyre több elektronikus zenei producer - például a Koop vagy Nicola Conte - próbálkozik a hatvanas évek dzsesszhangzásának az elektronikus tánczenébe ültetésével.
- Igen, az egész ötlet arra épült, hogy a produkció úgy szóljon, mintha egy dzsessz-zenekar játszana, még ha ez nem így van is teljesen. Miért lenne ez baj? Ha fogsz egy eredeti korai hatvanas évekbeli lemezt, és lejátszod rádióban vagy egy klubban valakinek, aki nem feltétlenül szereti a dzsesszt, hamar rájössz, hogy ennek a zenének sok olyan eleme van, amely furcsa lehet az átlaghallgatónak. A célunk az volt, hogy újból tánczeneként mutassuk be a dzsesszt, amely nem túl bonyolult, de mégis hordoz mondanivalót és érzelmeket, és amelyet mind a táncparketten, mind azon kívül élvezni lehet.

A TFCQ hangzása az ötvenes-hatvanas éveket idézi, de az albumon található dalok struktúrája inkább a 21. századi pophoz áll közelebb, mintsem a jelenlegi dzsesszhez. Megpróbáltam felfrissíteni a klasszikus modern dzsesszhangzást, és hozzáadni a magam "túlpolírozott" és jól átgondolt zenei ízlését - még ha a végeredmény gyakran spontánnak tűnik is. Ami számomra mindig is a dzsessz tragédiáját jelentette: a pillanat varázsát - amikor egy tehetséges zenész improvizál a közönségnek, és az folyamatosan reagál erre - nem igazán lehet átvinni egy stúdióalbumba, a hosszú szólók egyszerre csak... unalmasak lesznek?! Ezt próbáltam meg az albumon elkerülni. Amíg a TFCQ élőben igazi dzsessz-zenekarként működik, a stúdióban mindent teljesen másképpen csináltam.

Először nem is terveztél teljes albumot, csak az első két 10 hüvelykes maxi sikere után döntöttél egy teljes cédényi anyag elkészítése mellett.
- Úgy éreztem, hogy ebben a projektben sokkal több van, és szélesebb közönséghez lehetne eljutni, mint ahhoz a négyezer bakelitgyűjtőhöz és dj-hez, aki a kislemezeket megvette. Ekkor kezdtem el azon gondolkozni, hogy énekeseket is bevonjak, mivel egy száz százalékig instrumentális album túlságosan leszűkítette volna a cédéformátumban lévő lehetőségeket.

Játék közben

Mely stílusok, illetve zenészek adták a legfontosabb inspirációt az album elkészítéséhez?
- Leginkább a klasszikus Blue Note-dolgok. A bossa nova, amikor a hatvanas évek elején betört New Yorkba. A bogaloo és a többi hasonló hatás. Nevek? Art Blakey, Lee Morgan, Freddie Hubbard, Cal Tjader, Blue Mitchell. A finn dzsessz-szcéna a hatvanas években még nagyon fiatal volt: ekkoriban csak egy igazán jó lemez született, a Christian Schwindt Kvintett For Friends And Relatives című albuma.

A maxik, majd az azokat követő album egy csapásra siker lett a - mondjuk így - nujazz-közönség körében. A "hagyományos" dzsessz kedvelői körében milyen visszhangra talált az album?
- Ahogy már mondtam, igazából egyik közönség sem volt célunk. Azokhoz szeretnénk a dzsesszt eljuttatni, akik általában nem igazán hallgatnak ilyen zenéket, de mégis szeretik a jófajta ritmikus zenét. Azt kell, hogy mondjam, hogy (főleg az amerikai) kortárs dzsessznek nincs túl jó reputációja manapság. Remélem, hogy a stílus ezen új formáival változni fog az általános hozzáállás. A dzsessz-puristák persze azt mondhatják, hogy amit mi csinálunk, az egyáltalán nem is dzsessz. De, hogy őszinte legyek, ez nem igazán érdekel.