Álmokat gyűjtögetnek - interjú a Zagar vj-ivel

Egy ideje már figyeljük őket. Vetítéseik mindig máshogy hatnak; amikor az ő produkciójukat látjuk, nem szaladunk villódzó vizuáleffektektől eszünket vesztve a dj felé, hanem a zene és a vetített kép együttes hatásától állunk letaglózva, földbe gyökerezett lábakkal. Fillcell (Zságer Balázs öccse, Zságer Varga Ákos) és Kemuri (Somogyi Kristóf) a Zagar együttes felkent vizualistáiként meséltek egyebek mellett a vj-zés kulisszatitkairól.

Hogyan kezdődött nálatok a zenére vetítés?
Kemuri: Zságer Balázst a főiskolán ismertem meg, a Balaton Akadémián (a Gábor Dénes Főiskola kihelyezett tagozata - a szerk). Ott kezdtünk el együtt mozogni.

Összefüggésbe hozható az iskolád a vj-zéssel?
Kemuri: Nem, a kettőnek semmi köze egymáshoz. Jártam egy alapítványi filmes iskolába is, ott kezdett el ez foglalkoztatni, ott nyúltam először kamerához. Amit csütörtökön és pénteken tanultam, azt a hét többi napján a haverjaimmal egy VHS-kamerával kipróbáltuk. Diplomázás után, amikor Balázs már Pesten lakott, elkezdtünk heti rendszerességgel találkozgatni, mindig megmutatta az új zenéit.

Ez még az első Zagar-lemez, a Local Broadcast előtt volt?
Kemuri: Igen. A Local Broadcast megjelenése után egy barátom megmutatta a házilag eszkábált kis videoklipjét, amit állóképekből vágott össze, talán az egyik legprimitívebb programmal, a windowsos Movie Makerrel. Kellemes zenével jó hangulatot teremtett. Ekkor leültem, és kábé egy óra alatt csináltam én is egyet. Amatőr volt, csak képeket úsztattam egymásra, egy hangulatot villantottam föl. Megmutattam a haveroknak, tetszett nekik, úgyhogy elkezdtem csinálgatni a Movie Makerrel ilyen montázsokat. Így hívom, mert másnak az anyagát használom, nem én forgatok, hanem zenére összepakolok képeket.

Mi volt a következő lépés?
Kemuri: Elvoltam ezzel a programmal egy ideig. Saját házivideókat, mozi- és rövidfilmeket dolgoztam át. Lassan kezdtem másképp nézni a filmeket, akár moziban, akár DVD-n. Ha megtetszett belőle egy jelenet vagy egy kép, azt megjegyeztem. Az első, aminek feldolgozásához tényleg komolyan hozzáfogtam, az az Elveszett gyermekek városa volt. Egy Bohren Und Der Club of Gore nevű, német "horrordzsesszt" (ez saját meghatározásuk) játszó banda zenéjére vágtam össze a klipet, s mai napig ez a kedvencem, bár nagyon bizarr. Aztán havonta legalább egyszer bekattant egy film vagy zene, és csináltam a montázsokat, klipeket. Menet közben hozzájutottam egy komolyabb programhoz is. A klipeket mindig elvittem Balázshoz, innentől kezdve én is ugyanúgy mutattam neki a videóimat, ahogy ő a zenéit nekem. Ezzel el is telt vagy másfél év. De ekkor még eszembe sem jutott, hogy kezdjek velük valamit. Már csak azért sem, mert ezek jogvédett filmek és zenék.

Mi hozott változást?
Kemuri: Tavaly decemberben Balázs elém rakott egy Trafó-programfüzetet, amelyben az állt, hogy februárban lesz az együttes ötödik születésnapi koncertje. Meg az, hogy Fabricius Gábor fogja vetíteni orosz, magyar és egyéb külföldi kortárs művészek és Somogyi Kristóf munkáit... Meglepett vele, csak akkor mondta el, hogy azt szeretné, hogy a koncert minden számára készítenék egy-egy montázst vagy klipet. Nagyon váratlanul ért, mindössze két hónapom volt rá. Megindult a konkrét közös munka, elmondta az elképzeléseit, adott egy listát, hogy milyen filmekből szeretne látni jeleneteket. A koncert koncepciója az álmok köré épült, az álmok és a zene kapcsolatára.

Milyen filmek voltak Zságer Balázs listáján?
Kemuri: Az elefántember, A brazil, Amadeus, Down By Law, Mechanikus Narancs stb. Amelyik számhoz nem volt ötlete, ahhoz én hoztam, így összeállt a közösen kialakított repertoár. Minden számhoz vágtam egy klipet. Ezeket kiírtam DVD-re, és a koncerten Fabricius élőben rákeverte a zenére. Így jól tudtuk követni a számokat a koncerten is, még ha egy csomó improvizáció is volt. Lement a koncert, nagy sikerrel, és mi is pozitív visszajelzéseket kaptunk. Ekkor merült föl bennem, hogy komolyabban kéne mindezzel foglalkoznom. Beruháztam hát egy Macbook Pro-ba.

A közös vetítések folytatódtak?
Kemuri: Igen, áprilisig együtt vetítettünk Gáborral, majd utána kerültünk össze Ákossal.
Fillcell: A vj-zés nálam akkor kezdődött, amikor még meg sem jelent a Local Broadcast, a bátyámék talán még Pulzus néven működtek. Én magam is inkább zenész volnék, de a munkám és a cégtársaim révén közel kerültem a vizualitáshoz is, így két barátommal felvonatoztunk az egyik Édentől Keletre Fesztiválra. Asztali pécét cipeltünk táskában, VHS-magnókat meg rengeteg kazetttát. Kutyafuttában dobtuk össze az egészet, könyvtári médiatárból kivett kazettákkal, a National Geographicról felvett filmekkel... Előtte nem csináltunk ilyet, nem is tudom, hogyan jött az ötlet. Még aznap készült felvételek és Winamp-vizualizációk is mentek a koncerten.

Zságer Ákos aka Fillcell

Ha jól értjük, itt már nem csak vágásról, hanem keverésről is szó volt.
Fillcell: Igen, mi rögtön úgy gondoltuk, hogy ezt élőben kell csinálni. Az egyetemről kértünk kölcsön videokeverőt, amelyre rákötöttünk egy élőkamerát, két VHS-magnót meg egy számítógépet. Később, a Local Broadcast lemezbemutatóján, a Trafóban már csak keverővel és laptopokkal dolgoztunk, de élőkamerát mindig használtunk. Ez része is lett a koncepciónknak. Szinte minden anyagot magunk forgatunk a vetítésekhez, és saját animációkat készítünk. Néha használtunk netes videókat is, de filmekből valamiért soha nem vettünk ki részeket, kivéve persze az örökérvényű klasszikusokat, mint például a Menő Manó.

Vetítettél, vetítesz másoknak is, vagy csak a Zagarnak?
Fillcell: Senki másnak. Már az elején eldöntöttük, hogy nem diszkólámpának akarjuk használni a vetítést. Ekkor már azért kezdett általános jelenség lenni a vetítés a partykon, és sokszor csak azt láttuk, hogy villogtatnak a vetítőkkel mindenfélét, de nem sokban különbözött ez egy-két jó lámpától. Egyikben sem láttunk túl sok koncepciót. Arra törekszünk, hogy dramaturgiája legyen a dolognak, értelmezhető képekkel. Ne csak fölvillanjanak képek, hanem menjenek akár maguk valójában, befogadhatóan. Olyan, mintha filmet vágnánk, csak ez ugye élő. Néha a műfaj megköveteli, hogy villogjon az egész, de ezt csak akkor tesszük, ha valóban indokolt. Amikor azt látjuk, hogy az értelmezhető kép már nem tud hozzáadni.