Elindult ő a fények útján - Squarepusher a Népligetben

Kevés vendéget várt ilyen törhetetlen elszántsággal és lelkesedéssel az budapesti publikum, mint éppen a Tom Jenkinsonként elhíresült Squarepushert. Rajongói képesek voltak a kedvéért elzarándokolni az ilyenkor télidőben különösen romantikus, diszkréten behavazott Népligetbe, keresztül alattomos tükörjéggel borított járdákon, egészen a pályafutását egykoron Jurta Színházként kezdő, mostanság Dieselként futó, s első látogatás alkalmából kellemesnek tűnő külvárosi klubba.

Mondhatnánk a hely szelleme kötelez - a klub két nappal korábban még Biohazard-koncertnek adott otthont - a punkos düh és a rockos hangulatok mintegy reminiszcencia gyanánt beszűrődtek Jenkinson mester produkciójába is. A főattrakció némi késéssel startol - ugyebár szombaton már megfontoltan gyűlik a nép, ráadásul a jégpályává fagyott városon át csak lassan tipeg, akinek kedves az élete.

A diszkréten sötét, ambient zenei felvezetést hirtelen hangok szelik ketté, az addig szinte fénytelen nagytermet vakító ragyogás tölti be, laptopról az új lemez első taktusai szólnak, majd az est főszereplője irgalmatlanul belecsap a basszusgitár húrjai közé. A program magától értetődő módon az új, Just a Souvenir című albumra alapoz, az meg ugye Jenkinson egyre hangsúlyosabb, mind intenzívebb fúziós zenei rohamainak dokumentuma.

Tökéletesen emészthető, az életmű előzményeinek tükrében meghökkentően melodikus - még ha nem is olyan pörgős-őrjöngős, mint amit sokan vártak. Azt már csak mellékesen tennénk hozzá, hogy ez csupán a korábbiak logikus folytatása: Jenkinsont ugyanis mindig is a zenei hagyomány őt inspiráló részének dekonstrukciója, s romokból történő újjáépítése foglalkoztatta - s valahogy mostanság jobban érdeklik a harmonikusabb zenei formák, mint a dühödt hangulatú, elidegenítő effektek.

Annál nagyobb hangsúlyt kap munkáiban virtuóz basszusgitárjátéka - amely nála egyértelműen szólóhangszer, s mintegy a kompozíciók vezérszólamát adja. A felállás élőben is adott: a számok váza laptopról szól, s ezekre gitározik rá remek érzékkel a kontrollfalak, monitorok s némi paraván által kissé kitakart Squarepusher.

A vizuális élményre mégsem lehet panasz: két brutális, "intelligens" ledfal elől, kétoldalt, s hátul egy még súlyosabb darab: a sötét után nem könnyű megszokni a vakító ragyogást, és az alighanem epilepsziásokon tesztelt vibrálást, de hamarosan ez is összejön, s a fényshow ezután már méltó párja a hangzásnak.

Idővel a felszerelés mögött helyet foglal a dobos kolléga is, s ezután őrületes dob-basszus párbaj veszi kezdetét: a villámkezű perkás iszonyú energiával, látszólag mégis lazán hozza a tört, d'n'b-szerű alapokat, Jenkinson pedig hol egy őrült progrockbandában, hol meg egy funk-rock-metál csapatba képzeli magát (s közben sok minden eszünkbe jut, a Fishbone-tól a Primus-ig, no meg a NoMeansNo-ig).

A Real Womanben feltűnő klasszikus hardrock-motívumok még csak az oktalan nosztalgiát váltják ki az publikumból (annak is inkább az idősebb feléből), a Delta-V korrektül funkoló punkdzsesszére már megindul az őrjöngés is. Mint az az utólagos reakciókból is kitűnik, a közönség egy részét, mondjuk Squarepusherrel ellentétben, hidegen hagyják mind a reciklált dzsesszrock/progrock hagyományelemek, mind a kortárs matekrock/matekmetál irányzatok felé tett gesztusok.

Come on My Selector

De a virtuozitást és a lendületet még ekkor is értékelik - s akkor még nem beszéltünk az olyan fokozatosan bontakozó, rafináltan "csőbehúzó", fúziós számokról, mint a Hello Meow vagy a Tensor In Green. A végén azután újabb fless gyanánt a mester visszatér kicsit a "dilisebb", majdnem breakcore-ba hajló, illetve a technoidabb, drillandbass gyökerekhez.

Jön a zseniális Chris Cunningham-videoklipben is megörökített Come On My Selector, hát természetesen, vagy két verzióban, a végén egy rendesen odütős ráadásblokk, hogy azok is megkapják, akik pogózni jöttek. De azt hisszünk, ez volt az az este, amikor végül mindenki azt nyerte, s vitte haza, amit már régen kiérdemelt.

-minek-

Squarespusher a Glastonbury Festivalon