A Black Sabbath Budapesten

Előbb vagy utóbb, egyszer minden igazi rockernek színt kell vallania a metáltörténelem egyik legjelentősebb kérdésében: Ozzyval vagy Dióval volt-e jobb a Black Sabbath? Jövő szerdától már a magyar rajongók is élő koncertélményeik alapján dönthetnek a nagy vitában: kilenc évvel az Ozzy-féle formáció Kisstadion-beli fellépése után, július 4-én a Petőfi Csarnokban a másik legendás felállással is megismerkedhetünk végre.

Felesleges titkolni, hogy nem ezen a koncerten fogjuk megismerni a jövő új zenei trendjeit. A turnét huszonhét évvel ezelőtti lemeze borítóképével reklámozó Black Sabbath előre biztosítja a nézőt: nosztalgikus múltidéző estének néz elébe. De ha valakinek, nekik igazán joguk van hátradőlni, és újra meg újra bezsebelni a tapsot régi teljesítményükért. Van is miért: aki ma él és mozog a heavy metal-színtéren, mind az ő köpönyegükből bújt elő.

Sokak szerint a Black Sabbath "találta fel" a heavy metal műfajt. Annyi egészen bizonyos, hogy a kezdeti (hetvenes évek első feléből való) lemezek súlyos, lassú tempóval döngölő, a hallgatókat eksztatikus révületbe vonó akkordjai és borongós misztikával átitatott szövegei forradalmat jelentettek a kor rockzenéjében. Egy nyolcvanas évek végi interjúban az akkor ügyeletes - mára szintén klasszikussá érett - ifjú üstökös-zenekar, a Metallica tagjai mindahányan egy-egy Black Sabbath-koncertet említettek életük meghatározó zenei élményeként. A Sabbath lemezei azonban hamar önismétlésbe fordultak, majd kísérletezgető, ámde kevés maradandót eredményező korongok jöttek sorra. Ozzy Osbourne távozása tán keserű, de semmiképp sem váratlan fordulatként érkezett 1979-ben.

Rajongók nekibúsult tömegei gondolták akkor úgy: a Black Sabbathnak ezzel vége. Nem kevesen vannak ma is, akik szerint ez így is lett - egy másik, nem kevésbé nagy létszámú tábor szerint viszont épp ellenkezőleg, az igazi történet csak ekkor kezdődött, az önmagát szerényen csak "isten" (Dio) művésznévvel aposztrofáló, 163 centi "magas" hangóriás, Ronnie James Dio érkezésével.

Az amerikai olasz emigránscsaládba született, a hazai nyugdíjkorhatárt idén elérő énekes már tinédzserként, az ötvenes évek végén profi haknizenész volt: bárokban fellépő rockabilly-zenekarokban trombitált. Szerencsére később stílust váltott, és a feledhető Elf együttes után a Deep Purple-t elhagyó Ritchie Blackmore új zenekarában, a Rainbow-ban lett világszerte ismert rockénekes.

Hallgass bele!

A Black Sabbath énekeseként végzett tevékenységének sokat emlegetett, ámde távolról sem legfigyelemreméltóbb mozzanata volt, hogy a babonás olasz anyjától tanult szemmelverés-hárító kéztartást (nyújtott mutató- és kisujjak) a metallista néptömegek legkedveltebb jelévé formálta.

A Dio-évek a Black Sabbath második sikerkorszakát hozták el. A döngölő középtempó, a súlyos hangzás, a misztikus szövegvilág megmaradt, mégis, a letaglózó, magábaforduló, sűrű és nehéz szövetű hangulat helyébe egy letisztultabb, cselekvő energiától duzzadó, sodró lendület lépett. Ugyanazok a súlyos riffek, ugyanazok az összetéveszthetetlen és kiszámíthatatlan gitárszólamok, melyek Tony Iommit a mai napig a világ egyik legnagyobb gitárosává teszik, ebben az időben a korábbihoz képest jóval felszabadultabb zenévé álltak össze. Mintha Dio valóban a fehér mágia mestere lenne (miként azt magáról terjeszti); mintha terápiával fordította volna át pozitív energiává a sötét depressziót.

Sokak számára ez kommercializálódást, az eredeti Black Sabbath elárulását jelentette. Akárhogyan is, a legendás veteránok koncertje minden, magára valamit is adó rocker számára kötelező házi feladat. Magyarországon most először láthatjuk ezt a formációt - talán utoljára is, hiszen legutóbb tizenöt éve álltak össze így, akkor is csak egyetlen lemez és turné erejéig. 2022-ben azonban az apró énekes már a nyolcvanadik évét fogja taposni.