Felszabadító énregény

Az élet egyhangú, az élet nyugtalan, az élet egy robot, de van megoldás - írja az idei Budapesti Könyvfesztivál díszvendége, Paulo Coelho legújabb, a héten magyarul is megjelent regényében. Játsszon velünk, és nyerjen egy dedikált példányt A Zahírból!

Dél-amerikai író, tehát amit ír, csak vegytiszta mágikus realizmus lehet - magyarázzák félre Paulo Coelho regényeit rendszerint a kritikusok. Igaz, a széles olvasóközönséggel ellentétben a kritika sosem méltatta igazán az irodalmi körön kívülről érkező, ám mégis példátlanul sikeres brazil szerzőt, s ennek egyik fő oka valóban az, hogy a páholyok tévesen, feltétlenül irodalmi szempontok nyomán igyekeznek megmagyarázni Coelho népszerűségét.

A Zahír azonban sokkal inkább egy közösségépítésre tett kísérlet, mint irodalmi mű: egy olyan vallomásregény, melyben egy kalandos életű, önmagában és meggyőződéseiben bízó, gazdag és sikeres író vall hétköznapi csalódásairól, kiábrándultságáról és bizonytalanságairól. Mindez azonban nem öncélú feltárulkozás, ahogy azt elsőre gondolnánk, hiszen Coelho olykor zavarba ejtő őszinteségével azt kívánja érzékeltetni, hogy még egy hozzá hasonló, a világhírrel viaskodó író is gyakorta szembesül az élet árnyékos, kétségekkel teli oldalával.

"Az a fontos, hogy együtt legyünk, hogy ne érezzük magunkat egyedül. Ha elmeséljük egymásnak az életünket, rájövünk, hogy az emberek többsége ugyanazokon a dolgokon megy keresztül" - próbálja meg Coelho bevonni az olvasót saját bűvkörébe. Ehhez hasonló bölcsességeivel kilép a hagyományos író szerepköréből és mindentudó terapeutaként tereli olvasóközönségét egy boldogabb, spirituálisabb jövő felé.

Az önéletrajzi elemeket felvonultató történet egy kiegyensúlyozott, könnyű és fényűző életet élő íróról szól, akit szeret a felesége, bálványoznak az olvasói, s akit mindennek ellenére elkerül a boldogság. Felesége hasonlóan nyughatatlan lélek, s egy nap minden előzetes jel nélkül elhagyja a nagyrészt saját boldogulásával elfoglalt írót. Ekkor veszi kezdetét a szerző alteregójának vezeklése - mely szó szerint értendő, hiszen a főhős még egy zarándokútra is vállalkozik - de a szerelmet, illetve az azzal együtt eluralkodó őrületet nem tudja lerázni magáról. Segítségére egy fiatal kazahsztáni fiú siet, s együtt erednek az író felesége, valamint a feltétel nélküli boldogság után - sejthetjük, hogy a kettő nagyon közel van egymáshoz.

Coelho erre a nagyrészt saját élettapasztalatából építkező történetre aggatja fel bölcsességeit, tanácsait, mindazt, mely szerinte a teljes élethez elengedhetetlen. Ettől A Zahír leginkább egy javaskönyvre emlékeztet, mely a szimbolikus cselekményen keresztül valójában életszemléletet, gondolkodásmódot próbál átadni.

Nem mítosz ez, nem is bölcseleti mű, legfőképpen pedig nem hagyományos regény. Coelho A Zahír-ral olyan műfajt véglegesít, mellyel korábbi - magyarul is megjelent - regényeiben már kísérletezett, s melyet - némiképp adózva tagadhatatlan brazil temperamentuma előtt - nevezhetünk akár spirituális realizmusnak is. A Zahír a valós élethelyzetek díszletei mögött az énkeresést, a boldogságra való képességet kutatja, mindezt azonban - és itt leomlanak a díszletek - egyáltalán nem holmi elképzelt irodalmi síkon teszi. Fogadatlan prófétaként lát és láttatni akar: megköveteli olvasójától, hogy magának is feltegye azokat a kérdéseket, melyekkel egykor ő is szembesült, s melyek számára sorsfordítónak bizonyultak.

Honnan veszi a bátorságot, vethetnénk itt közbe, de siker és a tömegek láthatóan mellette szólnak. Ötvenhat millió eladott példánnyal nehéz vitatkozni, ez a döbbenetes szám magasabbra emeli őt egy egyszerű sikerírónál, aki sikerkönyveket ír. A világszerte olvasó emberek reakcióját látva azt mondhatjuk, hogy így, a huszonegyedik százan elején végre a gyakorlatban is megvalósul az, amit elméletben már a tizenkilencedik század óta tudunk: a regény meghalt. Az irodalom visszatér gyermekkorába, használható, készre gyártott gondolatokat ad, a tábortűz mellett elszunnyadó hallgatóság pedig már álmában sem emlékszik a posztmodern túltenyésztett gyönyörűségére.