Teltház a negyedik napon

Ismét előfordult, ami utoljára 2001-ben a Faithless fellépése napján: ki kellett akasztani a megtelt táblát a Sziget bejárata elé. A teltház azonban most látogatócsúcsot is döntött: szombaton összesen hetvenezren látogattak ki a Hajógyárira.

A szervezők korábbi állítása szerint a Sziget maximális befogadóképessége a korábbi években 65 ezer fő volt, ám az idei infrastrukturális fejlesztéseknek köszönhetően ez a szám 70 ezerre emelkedett. Azok a fiatalok, akik szombaton a Szigetre látogattak, bizonyára nem érezték saját bőrükön az említett fejlesztéseket, a tumultus sokszor már az elviselhetetlenség határát súrolta, bár ennek is volt a jó oldala: a koncertek minden helyszínen teltház előtt zajlottak.

Nehéz eldönteni, hogy a 70 ezres nézőcsúcs beállításában mi játszott fontosabb szerepet: a hétvégi nap, vagy az, hogy a diákszigetes hagyományoknak megfelelően szombaton a nagyszínpad kínálatában szinte csak keményebb, rockos csapatok kaptak helyet.

Szinte, hiszen az elsőként fellépő Les Tambours Du Bronx csapatát nehéz lenne rockzenekarként aposztrofálni: a francia zenekar zörejzenében utazik, hordókat és egyéb eredetileg nem zenélés céljából készített tárgyakat püfföltek, hogy felrázzák a közönséget a délutáni sziesztából. Nagy részben az idén szokatlanul nagy számban kilátogató franciáknak köszönhetően az együttes lendülete hamar átragadt a színpadon túlra, és késő délutánra afféle rögtönzött karnevál alakult ki.

Nem sokkal ezután következett a svéd Mando Diao fellépése: itt kell megjegyeznünk, hogy az idén nagy számban hozzánk látogató skandináv csapatoknak van egy közös, ám nem túl gyakran kiemelt védjegye: a feltétel nélküli megbízhatóság. A Mando Diao egyre növekvő hírnevéhez méltó koncertet szállított: lendületes volt, megfelelően szabados, ugyanakkor a kötetlenség mögött érezni lehetett azt a munkát, amit a négyes az élő fellépéseibe fektet.

Közben a nagyszínpad környéke szinte a hátsó Siemens-sátorig megtelt, ami - ha hihetünk a szervezők tájékoztatásának - nem kevesebb, mint 50 ezer embert jelent. Külföldi együttesek kapcsán szokás mondani, hogy a csapat régi adósságát rótta le azzal, hogy hozzánk látogatott, nos ezt most Lukács László együttese kapcsán is megjegyezhetjük, hiszen a Tankcsapda tavalyi szigetes fellépése a frontember balesete miatt elmaradt. Igazából a csapat koncertje a Nagyszínpadon annak is élmény, aki amúgy nem szereti a debreceni együttest, itthon ritkán látni olyat, hogy emberek tízezrei együtt énekelnek a színpadon játszó zenészekkel, miközben a közönség soraiban a kordában tartott anarchia uralkodik. Nagy meglepetésekkel nem rukkolt elő a banda, de amiért jöttünk megkaptuk.

Fél tíztől aztán meg lehetett hallgatni ugyanitt a Kornt - a csapat régi adósságát rótta le... -, mi azonban inkább a Világzene Színpad felé vettük az irányt, és a brit Oi Va Voi koncertjének szavaztunk bizalmat. Az együttesnek már összeállt egy újabb lemeznyi anyaga, most nagyrészt ezeket a dalokat adták elő élőben. A koncert alapján azt kell mondanunk, hogy az új album legalább annyira erős lesz, mint a 2004 elején megjelent Laughter Through Tears - a téma még mindig a kortárs elektronikára épített jiddis és kelet-európai népzenei hangzásvilág. Külön öröm volt, hogy ismét láthattuk a színpadon Németh Jucit - az A csitári hegyek alatt eredetileg is az ő hangjával volt hallható a lemezen.

A későbbi szórakozási lehetőségeket nagyban befolyásolta, hogy a Cinetrip Arénába, illetve a Partysátorba még éjfél körül sem lehetett bejutni, ezért hamar a K-híd felé vettük az irányt, és közben azon gondolkodtunk: holnapra vajon hány embert fog behozni a Franz Ferdinand.