Felvett underground

Magyarországon ad koncertet John Cale és bandája. Cale huszonhárom szólóalbumán kívül számtalan filmhez írt zenét, a korszakalkotó Velvet Underground tagja volt, dolgozott együtt Brian Enóval, és végül, de nem utolsósorban Andy Warhol baráti köréhez tartozott. Aki ismeri az "öregurat", bizonyára ott lesz a koncerten, akinek pedig kimaradt eddig, az most könnyen bepótolhatja: március 4-én az A38-on játszik a John Cale & Band.

John Cale Walesben látta meg a napvilágot 1942-ben, és már igen korán érdeklődést tanúsított a zene iránt. Hétévesen kezdett el zongorázni, tizenkét évesen megpróbálkozott a helyi templom orgonájával is, egy évvel később pedig már az iskolai zenekar brácsása lett. Középiskolás korában leginkább Schönberget és Stockhausent hallgatott, majd megírta első szerzeményét, egy toccatát Hacsaturján modorában. Tanára rábeszélésére elvitte a művet a walesi BBC-nek, amely azonnal le is közölte. Cale akkor azt gondolta: "Ez nem mehet ilyen könnyen!". És hát ezután nem is ment könnyedén, a londoni Goldsmith College-ben kivívta magának a legutálatosabb diák címét, vizsgaelőadása pedig közröhej tárgyává vált: először La Monte Young egyik darabját zongorázta el a könyökével, majd kitalált egy olyan performanszot, amelyben addig ordít egy cserép virágra, míg az el nem pusztul.

Cale ezután a hasonló szellemben működő Theatre of Eternal Music tagja lett, melyet éppen a "könyöklős" vizsgadarab írója, La Monte Young vezetett. A minimalista banda számai többnyire úgy készültek, hogy a zenészek ugyanazt az egy vagy két hangot tartották ki akár órákon át. Két "közönségbarát" mű megírása közt hősünk megismerkedett Lou Reeddel, és ez a találkozás a hagyományosabb rockzene felé vitte őt - amely aztán érdekes módon egy sokkal újítóbb hangzást eredményezett nála. Reeddel először a Primitives nevű formációban játszottak együtt, majd mikor Sterling Morrison és Angus MacLise csatlakozott kettejükhöz, Warlocksnak, illetve Falling Spikesnak nevezték magukat. A közösen bérelt New York-i lakásból Cale hurcolászta a demókat Londonba, a frissen befutott Marianne Faithfullhoz, de hiába, az énekesnőt nem villanyozta fel túlságosan a srácok zenéje.

A kevésbé sikerült változatokat követő Velvet Underground név végül is egy regényből jött, amelyre MacLise bukkant rá egy aluljáróban. Maga a névadó egyébként igen-igen rövid ideig játszott a később legendássá vált bandában: mikor első hivatalos fellépésük során rájött, hogy az előadások ideje kötött, egyből ki is szállt. "Én nem tudok úgy zenélni, hogy mások mondják meg, mikor kezdjem el, és mikor hagyjam abba" - mondta. Az ő helyére ugrott be Maureen Tucker, plusz a zenekar kiegészült még az Andy Warhol által beajánlott nyers hangú német énekesnővel, Christa Päffgennel, azaz Nicóval. Ebben a felállásban született meg a Velvet Underground első lemeze, melynek borítóját a Nicót beprotezsáló pop-art isten úgy tervezte meg, hogy a képen látható banánt meg is lehetett hámozni. Az album ütött: elszállós, nyújtott hangszerelését és az eredeti, mondanivalóban gazdag szövegeket egy egész nemzedék érezte magáénak. Ebből a zenei világból táplálkozott például Kurt Cobain kedvenc zenekara, a Sonic Youth is, a fő slágert (az All Tomorrow's Parties-t) pedig Nick Cave-től a Sziámiig rengetegen feldolgozták már.