Marianne Faithfullt simán titulálhatnánk a rock vagy a new wave (vagy a blues, folk és még sorolhatnánk) nagymamájának, de erre, hatvanéves kora ellenére se vetemedne senki. A nála több mint egy huszassal fiatalabb, PJ Harvey 2004-es, párizsi koncertjén is feltűnt egy szám erejéig, és nagymamás ruhája, kinézete ellenére is azonnal elvonta mindenki tekintetét a miniszoknyában flangáló PJ-ről, amint éneklésre nyitotta a száját. Más kérdés, hogy papírról olvasta fel a szám szövegét, mégis, olyan erő sugárzott belőle, hogy azt bármelyik ifjú előadó megirigyelhetné.
Persze, jó lett volna őt korábban látni, nemcsak tíz éve először, de vigasztaljon minket a tudat, hogy most lehetőségünk lesz végighallgatni életműve legjelentősebb darabjait. Ez pedig nem kis élmény, tekintve, hogy jó negyvenéves pályafutásról van szó, ami ráadásul számtalan stílust is felölel. Legutóbbi, Before The Poison címet viselő lemezéhez például az alternatív szféra, ha nem is a legfrissebb, de még ma is érdekes sztárjai írták a dalokat, a már említett PJ Harvey mellett, annak egykori kedvese, Nick Cave, valamint a Blurből és a Gorillazból egyaránt ismert, Damon Albarn.
Ez a korábbi lemezek során is így volt, Faithfull mindig lépést tartott a korral, vagy ha nem, hát azért, mert nem akart. Első dalai még a Rolling Stones árnyékában fogantak, ami nem olyan meglepő, tekintve, hogy egy ideig Mick Jagger barátnője volt. Valószínűleg a decemberi koncertről sem maradhatnak ki az olyan meghatározó dalok, amiket a Rolling Stones írt, például az As Tears Go By vagy a Sister Morphine. Faithfullnak drogfüggősége és öngyilkossági kísérlete sem szakította meg komolyabban a pályáját, betegségeiből hamar ki is lábalt. A Broken English című lemezt már a punkhullámot meglovagolva adta ki, később pedig David Lynch háziszerzőjével, Angelo Badalamentivel is készített egy lemezt (Secret Life), de készültek albumai Kurt Weill dalaira is (20th Century Blues, Seven Deadly Sins).
Más, jelentős alkotókkal is együttműködött, a Strange Weather koncepcióját például Tom Waits dolgozta ki, direkt Faithfull hangjában gondolkodva - ő írta egyébként a lemez címét adó dalt is. A Kissin' Time-hoz Beck és a Smashing Pumpkins énekese, Billy Corgan is írt dalokat, Roger Waters is őt kérte fel a The Wall-ban az anya szerepére, valamint feltűnt a Metallica ReLoad című albumán is. A lista persze korántsem teljes, de így is jól jelzi, hogy milyen hatása volt (és van, mind a mai napig) Faithfullnak a zenei életben. És akkor ehhez még vegyük hozzá, hogy a művésznő színészként is remekül teljesít, Orson Wellesszel és Alain Delonnal is dolgozott együtt, újabb kori filmek közül pedig az Intimitás-ban nyújtott feledhetetlen alakítást.
A hölgy személyisége, enyhén szólva is lenyűgöző. Nem csoda, hogy a később korszakalkotó, Velvet Underground (pontosabban az egyik tag, John Cale) is egyből hozzá szaladt, amikor kész lett a banda demófelvétele. Faithfull rekedt, rozsdás hangja olyan nyers életerőt sugároz, amitől egyből halálos szerelembe esik az ember. Olyan átéléssel tudja előadni a dalokat, amihez tényleg roppant tapasztaltnak kell lenni: a Why d'Ya Do It? című szám koncertfelvételén például úgy fröcsögi a mikrofonba egy megcsalt nő átkait, hogy az összes férfihallgató sunnyogni kezd, még az is, akinek nincs barátnője. Amikor pedig, ugyanezen a koncertlemezen (Blazing Away) a Sister Morphine-ban azt énekli, hogy "in the morning, I'll be dead", azaz "reggelre halott leszek", mindenki elhiszi, hogy valóban ez lesz az utolsó dal. Reméljük, decemberben még nem.
Marianne Faithfull - Művészetek Palotája (XI., Komor Marcell u. 1.), december 12., 19.30. Jegyár: 3500-8900 Ft.