Skandinávok két tárlaton

Észak-Európa fiatal művészei tél végéig két kiállítással is képviseltetik magukat Budapesten. Rideg megatárlat a Műcsarnokban és kétszobányi fekete-fehér fotó a Mai Manóban - melyik mit mond az északiakról?

Design, vodka, film - el kell ismernünk, hogy a skandinávok innovatív társaság. A kilencvenes években végképp megsűrűsödött körülöttük a levegő. A Műcsarnok az aktuális trendet érzékelve nyitotta meg 2006 végén - a Szépművészeti Múzeum Van Goghjára válaszolván - az észak-európai kortárs művészetet bemutató átfogó kiállítását. A skandináv imázzsal nyilvánvalóan jól lehet operálni, már maga a népnév is hívószóként funkcionál, ráadásul nem mindenkinek a lottó jut eszébe róla. A kérdés csupán az, hogy egy szép szőke lánnyal a kortárs művészetet is el lehet-e adni.

Kortárs művészeti kiállítást rendezni nagy tömegek számára mindig nehéz feladat, hiszen a kortárs művészi termés nagyja célzottan szembeszegül a közérthetőséggel. A laikus kiállításlátogató számára ez azt jelenti, hogy sokkal nehezebb lesz közelebb férkőznie a művekhez, mint ha Munkácsy-képek előtt andalogna a Nemzeti Múzeumban. Ahogy a Műcsarnok a skandináv tárlat idejére átalakított fehér tereiben sétálunk, egyfolytában arra gondolunk, hogy a kiállítás nem túl előzékeny velünk. Szemtelenül magára hagy minket a művekkel anélkül, hogy elmagyarázná, miért érdekes az, amit látunk. Szájbarágós okfejtés helyett pusztán szembesíteni minket az alkotásokkal - természetesen ez művészetelméletileg védhető koncepció. Csak nem túl gyömölcsöző. Értés híján elsiklunk az érdektelenségbe némult alkotások mellett.

Jacob Dahlgren: Az absztrakció csodálatos világa

Az egyik teremben fotókat látunk egy szomorúan lepusztult városról. Szívbemarkoló, de vidéki rokonainkat látogatva Magyarországon is látunk sok hasonlót, ezért önmagában ez még nem üt meg senkit. Ellenben, ha a projekt címét nem szerényen megbújó kis cetlin bogarászhatnánk az egyik fotó sarkánál, nagyobb hatással lehetne ránk. A dán Joachim Koester Kant sétái című alkotása ugyanis a híres filozófus egykori lakóhelyére, Königsbergbe kalauzol el minket, megmutatva, mi lett az ide-oda kapcsolt, valamikor híres városból.

A legzavarbaejtőbb mű a svéd Felix Gmelin munkája, amely egy hetvenes években készült szexuális oktatófilmet helyez múzeumi térbe. A képkockákon egymást tapogató, meztelen fiatalokat látunk. Sajnos a felvont szemöldökű látogatók csak a vaskos katalógusból tudhatják meg, hogy Svédországban a hetvenes években divat volt a vak gyerekeket úgy felvilágosítani szexuálisan, hogy meztelen férfi és női nemi szerveket tapintattak meg velük. Ennek az információnak a birtokában a videó helyére kerül a fejünkben, de lehetetlen dolog, hogy az értelmezést csupán a fakultatívan megvásárolható katalógus segítse.

A kiállítás egyetlen spontán befogadható alkotása Jacob Dahlgren mennyezetről lelógó színes szalaginstallációja, valamint az egyik szélső teremben a videó elé praktikus megfontolásból kitett Klippan kanapé. Ha ezt a kiállítást megnézzük, nem érzékeljük, hogy a skandinávok a művészeti élet izgalmas újítói lennének, bár hozzá kell tennünk, ez nem az ő hibájuk.