Philip Marlowe Magyarországon VI.: Tűzmadár

Hercule Poirot, Miss Marple, Sherlock Holmes, Philip Marlowe - az irodalom kulcsfigurái ők, és bár az iskolai tanmenetben még nem szerepelnek krimi-hősök, a Petőfi Irodalmi Múzeum Budapest Transzfer nevet viselő irodalmi fesztiváljának idén ők lesznek a főszereplői. A bűn és rejtély körében mozgó ötnapos programsorozathoz kapcsolódik egy novellapályázat is: a történetek beküldőinek Chandler örök figuráját, Humphrey Bogart arcvonásait viselő Philip Marlowe-t kellett Magyarországra idézniük. Az [origo] olvasói most láthatják az eredményt, egybegyűjtöttük a legjobb irományokat, itt következik az egyik. Philip Marlowe Magyarországon és az [origo] hasábjain.

"Ilyen egy szupersportkocsi.
Elegáns, de kegyetlen bérgyilkos,
ki tudományát olyan szintre fejlesztette,
hogy boldogan, csodálva nézzük végig,
ahogy precíz, célratörő mozdulataival
elválasztja a lelkünket a testünktől."

"Volt abban az autóban valami durva és félelmetes.
Valami nyers, brutális, állatias, amit nagyon élveztem,
de tudtam, bármikor ellenem fordulhat."
(Részlet a Totalcar magazin című internetes oldal autós tesztjéből.)

Mindig szerettem az autókat. Emlékszem, mikor apám először kísért le a műhelybe, milyen varázslatosnak éreztem a formáik kecsességét, a lökhárítókon, a lámpák körüli krómozást, a délutáni fényt, ahogy megtört a karosszériákon, amelyek visszatükrözték a képmásom. Pedig azok csak ócska tragacsok voltak, leharcolt Ladák és Zastavák, a környékről hozták be az ott lakók kerékcserére, vagy egyszerűbb javításokra, a szomszédunk hátsó udvarán berendezett műhelyébe. Apám is itt dolgozott délutánonként. Az udvaron mindenütt használt alkatrészek, különböző típusokhoz tartozék ajtók, műanyag szpoilerek hevertek, a kerítés mellett pedig gumiabroncsok voltak feltornyozva, olyan magasan, hogy simán elvesztem volna bennük, ha belebújok a halomba, mint az oviban is elvesztem a félig földbe ásott, színesre festett traktor gumikban - az óvó nénik sokáig kerestek, mire megtaláltak engem és Zsuzsit, akivel egymás testét fedeztük fel a traktorbelsők takarásában.

A műhely ajtajából bámultam apámékat, ahogy a hegesztő szétpattanó szikráitól körülvéve dolgoznak a szerelőárokban. Még ma is az orromban érzem az olaj és a forró fém jellegzetes szagát, és ma is magam előtt látom apámékat a koszos, foszladozó overallban a hegesztőpisztoly lángjáról rágyújtani, vagy a nyitott motorháztetők fölé hajolni, egy-egy problémásabb szerelésbe merülve. Beülhettem az autókba. Alig láttam ki a szélvédőn, de már büszkén fogtam a kormányt, visongtam és kiabáltam a gyönyörűségtől, a vezetés átélésétől. Apámék pedig nevettek és biztattak, hogy lassítsak, mert túl gyorsan jövök, holott egy csörlővel vontatták be a javításra váró autókat a szerelőárok fölé.

Onnantól a műhelyben töltöttem a délutánokat, ott segédkeztem apáméknak a szerelésben. Az első években a kisebb munkákat végezhettem csak, szerszámokat adogattam az autók alatt fekvő szerelőknek, akik olajos kézzel nyúltak ki a fogóért és villáskulcsokért, vagy söpörtem a fémforgácsot, vakartam a rozsdát a felnikről, meg persze közértbe jártam sörért és cigiért. A szerelések alatt figyeltem apám mozdulatait, és memorizáltam az alkatrészek neveit, hogy ha majd itt lesz az idő, tudjam, mit kell tennem és hova kell nyúlnom. Órákig üldögéltem az udvarban álló, javításra váró autókban. Simogattam az üléshuzatot, lehajtottam a szemellenzőt a vezető felöli oldalon, lehajtottam az anyósülésnél is, kihúztam a kesztyűtartót, le- majd feltekertem az ablakot, közben a szélvédőre meredve gyilkos üldözéseket, végtelen utakon való száguldásokat képzeltem el.

Az olajtól fénylő hengereket, a dugattyú ritmikus mozgását az osztálytársaim az iskolában, egy modellen látták először, ami kettévágva mutatta a robbanómotor belsejét, én a műhelyben többször is láttam, hogyan néz ki valójában. Egy csörlővel emeltük ki óvatosan és vigyázva. A motorház üresnek tűnt nélküle, átláttam a futómű és kormányszerkezet csontváza között a földre. Apámék szakértő szemmel forgatták az olajtól csöpögő szerkezetet, vizsgálgatták a furatokat, majd nekiálltak még jobban szétszerelni.

Azt is láttam, hogyan engedik vissza, miután megállapították, hogy mi a hiba. Hallottam, ahogy beindul, először akadozva forog, majd a túráztatástól egyre gyorsabban, apámék a szürke füstben, az udvaron terjengő benzingőzben állítottak rajta, hogy tökéletes legyen. Gyorsan elsajátítottam a fogásokat; ha odaengedtek a szerelők, egy-egy kisebb javítást én csináltam meg. Ismertem a gyakran behozott autók típushibáit és rejtett hibákat is. A nyitott motorháztető alatt ezernyi, másoknak összefüggéstelen alkatrészek sokasága számomra egy jól szervezett és átlátható térkép volt. Mindennek megvolt a maga jelentése, mindenről tudtam, hogy mihez kapcsolódik, hogy mire való.

Vártam a havonta érkező az autósmagazint. Kiragasztottam a posztereket a szobám falára, kivágtam a kedvenc típusaimat ábrázoló képeket. Akkor kezdtem el figyelni a nyugati autókat, és akkor kezdtem el vágyni is egyre. A Pontiac volt a kedvencem, a legendás Tűzmadár. Mindent beszereztem, amit erről a típusról tudni lehetett. A formája megbabonázott, olyan volt, mint egy fémbe öntött nyílvessző, erőt sugárzó, áramvonalas gömbölyületein és élein arányos harmónia uralkodott. Nyolc henger dolgozott benne. Motorjának V alakú dugattyúinál szebbet el sem tudtam képzelni. Ezt az autót csak feketében, vagy tűzpirosban gyártották. Persze, a gyár teljesített egyedi igényeket is, de ki akart volna egy kék Pontiacot? Érezni akartam az erőt alattam, ahogy a 360 lőerős, nyolc hengeres motor megindul, és a negyedik sebességben is kipörgeti a kerekeket. Gyűjtöttem a posztereket és magam is rajzoltam: szemből, hátulról, oldalról vagy perspektívában, féloldalasan. Nem ismertem senkit, akinek ilyen autója lett volna, apámék sem biztattak azzal, hogy egyszer behoznak egyet a műhelybe. Nem keseredtem el, nem vesztettem el a lelkesedésem, tudtam, hogy egyszer megszerzem majd.

Ahogy telt az idő, ráuntam apámék műhelyére, a sok ócskavasra és lerozzant tragacsra. Még fogva tartott a garázs levegője, továbbra is sok időt töltöttem el velük, de komolyabb terveket dédelgettem, és többet akartam annál, amit apámék elértek. Egy Pontiacot akartam, és ehhez nem lehetett egy útszéli garázsból hozzájutni. Apámék mindenre megtanítottak, amit ők tudtak, szakértelmük állandó és nem múló támogatást adott, de még nem tudtam eleget. Idővel azonban elfáradtak, nem voltak képesek, talán nem is akartak továbbfejlődni. Néha, amikor behoztak egy-egy nyugati autót, értetlenül álltak az általuk sohasem látott, számukra ismeretlen alkatrészek fölött. Nekem kellett azonosítanom, mire valóak, nekem kellett megérteni és elmagyarázni, hogyan működnek, és azt is én mutattam meg, hogyan tudják megjavítani az ilyen autókat. Ha nem voltam ott velük, egyszerűen visszautasították a javítást, vagy ajánlottak egy másik szervizt. Idővel kikoptak a műhelyből márkásabb autók, a tulajdonosok rájöttek, hogy apáméknál csak a régi típusokat érdemes javíttatni.

Amint elmélyedtem a szakirodalomban, világossá vált, hogy apámék ugyan korrekt iparosok, de többet már nem tudok tanulni tőlük. Azon gondolkodtam, hogy eladom a kismotort, amit a születésnapomra kaptam, és elmegyek a közeli gyárba szerelő tanoncnak, ott fogom tölteni a nyári szünidőt, beletanulva nemcsak a szerelés, de a készítés rejtelmeibe is. Egy péntek délután, amikor apám kiment a kertbe, a derékig érő fűben évek óta rozsdásodó, kibelezett Zastavát oldalba vizelni, megszólítottam. Röviden elmondtam, mit tervezek, utaltam a közeli gyárra, hogy mindent megérdeklődtem, és azt is elmondtam, hogy döntöttem: elmegyek. Amíg beszéltem, egy állítható villáskulccsal ütögettem a combom. Bár el voltam tökélve, mégis furcsán összeszorult a torkom, vékony, idegesítő hangon mondtam még néhány szót, majd vártam a hatást. Apám nem felelt, hallgatott. Begombolta a sliccét, közben hunyorgott, égő cigarettájának füstje csípte a szemét. Ha el akarsz menni, menj - mondta, de láttam, hogy tulajdonképpen nem helyesli az elhatározásomat. Nem faggatóztam, nem kérdeztem, miért nem biztat, tudtam, mit akarok, de még nem volt erőm keresztülvinni.

Aznap este apám a műhelyből nem haza jött, hanem egyből a kocsmába ment, mint tette ezt egy évben kétszer: a születése és a neve napján. Fenn voltam még éjjel, amikor hazaérkezett. Magamat hitegettem azzal, hogy a várható utazás örömeit színezgetem, de a valóság az volt, hogy ideges voltam, azért nem tudtam aludni. Hosszabb időre eddig még nem hagytam el a falut, bár ismertem a közeli várost valamennyire, ahol a gyár volt, de mégis kezdett megfészkelődni bennem a gondolat, hogy rossz döntést hoztam. El akartam hessegetni a kellemetlen érzéseimet, kényszeríttettem magam, hogy a rám váró kalandokra gondoljak. Nem sikerült. Álmatlanul forgolódtam még, amikor apám éjfél felé hazaérkezett. Kereste a kulcsát, majd a részegek bizonytalanságával babrált a záron, de nem tudta kinyitni. Káromkodott, rugdosta a kaput, a csörömpölésre elkezdett ugatni a kutya. Nem mozdultam, a hangokból ítélve feladta. Csend lett. Nem akart csöngetni, nehogy a házat felverje. Anyám ilyenkor már mélyen aludt, nem törődött semmivel, legfőképpen nem azzal, hogy a pocsolya részeg férje nem tud hazajönni. Aztán újra megélénkültek a hangok, apám megint próbálkozott. Hangosan vert a szívem, de továbbra sem mozdultam.

Újabb kutyák csatlakoztak a miénkhez, a zajban nehéz volt felismerni, hogy mi is történik pontosan. Zörgött a kapu, ebből a hangokból megállapíthattam, hogy apám a kerítést próbálja átmászni. Láttam magam előtt, ahogy imbolyogva szerencsétlenkedik, próbálja beakasztani a cipője orrát a kerítés rácsai közé. Erősödött a zörgés, remeghetett a lába. Majd egy tompa puffanást, a szakadó szövet reccsenését hallottam, és rögtön utána a fájdalomtól felbuzgó káromkodások özönét. A kutyák csaholtak. Aztán csend lett. Egy ideig vártam még, füleltem a sötétben, hátha újra kezdi. A kutyák elhallgattak, én pedig - magam számára is meglepetésként - egyik pillanatról a másikra elaludtam. Apámat a földön, a kerítés túloldalán találtam meg hajnalban, amikor a párás reggelben elindultam. Nadrágjának szára végig volt szakadva, de a korcnál felakadt a kerítésre. Megnéztem, nem esett-e baja. Édesdeden aludt. Lehajoltam hozzá, megfogtam a kezét. Ideje indulnom, apa - mondtam neki halkan, nem mozdult, nem is válaszolt. Majdnem lekéstem a vonatot, addig ültem ott, őrizve a csalódott lelket apámban.

A délutános műszakba kerültem. Este hattól reggel hatig felügyeltem a csavaranya gyárban az automata gépsorokat. Könnyű munka volt, egy intelligens távirányítóval kezeltük a gépeket, az előre beprogramozott munkafolyamatokat. Ketten dolgoztunk éjszaka, a váltótársammal megegyeztünk, hogy amíg egyikőnk alszik, addig a másik figyeli a gépeket, félidőben cserélünk. Ha megnőtt a selejtek száma, amit a gép az oldalsó részén, egy vályúra emlékeztető horonyban külön kiszelektált, felébresztettük egymást és végigmentünk a gépsoron megvizsgálni, mi okozza a bajt. Általában két probléma adódott: vagy a szállítószalag csúszott el, vagy megváltozott az alapanyag minősége. Két gombnyomással leállítottuk az egész sort, a nem megfelelő munkafolyamatot korrigáltuk, vagy kicseréltünk egy lapos vasrudat, amiből a csavaranyákat sajtolta a gép, majd újraindítottunk mindent. Hajnalban, amikor már számítani lehetett az érkező váltásra, kártyáztunk és ásítoztunk. Szerettem a folyosó ürességét, a halk búgást, ahogy a gépek zaja kiszűrődött a csarnokból. S bár elsőre nem vettek fel az autóalkatrész gyárba - amikor jelentkeztem, nem volt üresedés -, úgy terveztem, valahogy csak kibírom az első három hónapot a csavaranyák között, aztán átkérem magam az alkatrészesekhez. A gyár hosszú folyosóján nem volt ablak, mégsem éreztem magam bezárva. A kávé-automatánál mindig volt élet, a kék köpenyes bedolgozó munkások itt lazítottak a szünetben, és itt találkozhattam a többi időszaki munkással is, akik az öltöző mosdóját használták, mert a szálláson sohasem maradt elegendő melegvíz.

Nem törődve a vizslató tekintettekkel, mindössze egy törölközőt tekertek a derekuk köré, így jöttek ki a folyosóra, és mentek az automatához, amiből húsz forintért hideg málnaszörpöt lehetett kapni. Sokkal jobb volt itt, mint a szállásomon, a kaszárnyára emlékeztető épületben, ahol fémsodronyos ágyak álltak a szobákban, a folyosón mállott a vakolat, a lélektelenül berendezett szálló elhasznált, kopott bútorai között a legértelmesebb eszköz a társalgó sarkában felszerelt, folyamatosan adásban lévő tévé volt. Az előtérben felállítottak egy leharcolt pingpongasztalt, ahol vérre menő küzdelmek folytak a munkásszálló lakói között - ez volt az összes szórakozási lehetőség. Én nem tudtam jól játszani, a gyakorlottabbak pedig hamar rájöttek, hogy könnyedén megverhetnek. Napról napra erősödött bennem a bűntudat, hogy időpocsékolás, amit csinálok. Otthonról nem kaptam levelet - igaz én sem írtam egy sort sem. A munka monotonitása elfárasztott, kezdtem elveszíteni a kedvemet. Dühösen lapozgattam a magammal hozott autósmagazinokat, már sajnáltam, hogy belevágtam. Soha nem fogok autókkal foglalkozni, itt fogok kiégni és megöregedni ebben a koszos munkásszálláson - folyton ez járt a fejemben. Külön ingerelt, hogy senkivel sem tudtam az autókról beszélni, a Pontiacot alig ismerték, hiába mutattam a rajzaimat, csak hümmögtek, aztán elfordultak, mentek vissza a szobájukba vagy nekiálltak pingpongozni. Három hónapnyi félig végigaludt éjszaka után azonnal átkértem magam a szomszédos szerelőüzembe. Itt már délelőttös műszakban dolgozhattam. A hatalmas hangárban többnyire gépek működtek, csak a rendszerezést, az apró részleteket igénylő munkákat, meg a csomagolást végezte a személyzet. Ide helyeztek, az alvázakat és a karosszériákat hegesztő hatalmas, egykarú robotok mellé. Meleg volt, az ide-oda forgó karok termelték a hőt magukból, közöttük kellett cikáznom és ellenőriznem, hogy minden rendben van-e. Hamar elfáradtam a hőségben, de megnyugtatott a tudat, hogy autók között lehetek.

A kávéautomata mellett láttam először. A kék egyenkabátban olyan volt, mint a többiek, de a mozgása és a gesztusai jól megkülönböztették. Ott állt a szünetekben, hallgatta a viccelődést, meg a truccolást, mosolygott a poénokon, de nem vett részt a beszélgetésben. Messziről figyeltem csak, vágyakozva, hogy én is ott lehessek, és megtegyem a magam sikamlós megjegyzéseit, figyelve, hogy azon elmosolyodik-e, de soha nem sikerült a közelébe jutnom. Aztán az egyik nap eltűnt, nem láttam többet. Még a nevét sem tudtam. Kérdezgetni próbáltam, de amikor konkrétan le kellett volna írnom, hogyan néz ki pontosan, magakadtam, és azok a szavak jutottak eszembe, amikkel a magazinok tesztelői írták le a sportautókat. Mondta is az egyik gépsoron dolgozó munkás, hogy sokat olvasom az újságjaimat, kezdenek az agyamra menni az autók. Akkor már én voltam a legjobb szerelő. Reggel én nyitottam, este én zártam a műhelyt. Mindent hozzám hoztak. Amikor először beálltak a javításra váró autóval a garázsba, lassan körbejártam, közben egy rongyba törölgettem a kezem. Piszkos kézzel nem érintettem meg a karosszériát. Ez volt a ráhangolódás szakasza, de többnyire a hangjukból, a motor búgásából, a dohogó üresjáratról el tudtam dönteni, mi a baj. A könnyű és egyszerű eseteket nem vállaltam. Bizonyos típusokat nem vállaltam.

Elveim voltak, rendszer szerint dolgoztam, de szenvedéllyel: amit én javítottam meg, többet nem hozták vissza. Különösen szerettem a széthajtott vasakat, amelyeket nem kíméltek és úgy néztek ki, mint egy öreg és kivénhedt, korán megöregedet harci kutya. Tele voltak sérüléssel, de bennük volt a győztesek tartása. Tudtak küzdeni, vagy akár elpusztulni egy-egy gyilkosabb utcai menetben. Ezt szerettem igazán, a tulajdonosok tudta nélkül erősítettem meg a futóműveket és húztam fel a fordulatszámot, gyakran úgy, hogy ez nem is volt a kérés. A javításba nem számoltam bele. Hadd nyerjenek még egy menetet, mielőtt megszabadulnak tőlük és lecserélik egy újabb, jobb típusra őket, egy olyanra, ami áramvonalasabb és jobban fekszi az utat és másodpercenként tízzel többet fordul a motorja - legújabban már nem csak az egyenes szakaszokban és a piros lámpáknál gyorsultak, de a kanyarokban is verseny volt, ha arra került a sor. Ha nem volt munka, türelmesen vártam a következő ajánlatot. Egyedül dolgoztam; miután először a szomszéd, majd az apám is meghalt, rám maradt a műhely. A régi szerszámok és a szerelőárok falára felragasztott poszterek, a hegesztővel felírt szövegek még mindig megvoltak. Lemondtam a vezetés élményéről és az autózásról is, miután az egyik megjavított autóval egy hajtűkanyarban elragadott a sebesség láza, és majdnem kicsúsztam. Innentől fogva nem ültem a volán mögé, csak akkor, ha muszáj volt.

Forró délután volt. A nap, akár egy hatalmas, sárga gumilabda, tompán ragyogott, az árnyékok egészen sötétek voltak, az ég pedig halványlila, felhő egy szál se. A legyek sem rezdültek, amikor bejöttek: ő meg az apja. Az apján vékony sportzakó volt, menedzserekhez illő, belebújós, puha bőrcipő. Rajta pedig egy homokszínű kosztüm, ami kiemelte az alakját, jobban, mint a kék egyenkabát. Nem ismertem fel őket azonnal. Amikor az apja elkezdett beszélni, rájöttem, kivel állok szemben. Végül is megtiszteltetés volt, hogy hozzám jöttek. Ő ugyan nem tudhatta, én ki vagyok. Nagyritkán, amikor meglátogatták a gyárat, vezetők gyűrűjében érkeztek megtekinteni, hogyan zajlanak a munkálatok és mekkora a hatékonyság. Olyankor az apja sötét öltönyt viselt és nyikorgó lakkcipőt. Ő még fiatal volt, velem egyidős, talán az iskolába kellett a gyakorlathoz megjelennie néhány napra. Ezért tűnhetett el olyan gyorsan. Még a gépek mellett dolgoztam, mint segédmunkás, előttem is elhaladt a menet, de ügyet sem vetettek rám, a mellettem haladó, zúgó szállítószalag működéséről kezdtek el beszélni. Talán ezért nem ismertem meg elsőre. Most itt ült a műhelyemben álló autóban, az apja pedig előttem állt és arra várt, hogy megmondjam, vállalom-e az autóját. Ki sem szállt az autóból egészen addig, míg meg nem beszéltem az üzletet és meg nem tettem az ajánlatot. Az autó problémái nem voltak komolyak, első hallásra el tudtam dönteni, hogy kár volt behozniuk. Egy kicsit tapasztaltabb vezető maga is meg tudta volna javítani. De most egy igazi mazsolával, egy amatőr vezetővel álltam szemben, hiába volt gyára, ahol modern, családi használatra specializálódott autók alkatrészeit gyártottak, naponta több százat, az alapvető működésükkel nem volt tisztában.

Pitiáner munka volt, ráadásul tudtam, hogy a gyenge sofőr örökké elégedetlen fajtájával állok szemben, aki képtelen beismerni a saját hibáit, inkább a gépre vetít ki, aztán majd hetente egyszer visszahozza, hogy állítsak a futóművön, pedig csak egyszer jól meg kellene hajtania. A kocsinak nem volt komoly baja, egyszerűen ez az ember nem tudott vezetni. Ha ő nem ül benne, nem vállaltam volna el. A lány kiszállt, miután nyélbe ütöttük az üzletet. Gondosan ügyelt, hogy megnézhessem a lábait, a szépen formált vádliját, de azért előírásszerűen összefogta a szoknyáját, holott nem volt zavarban. Én annál inkább, levert a víz, az apja szövegelésére nem is figyeltem már. Rebbenő tekintettel adtam oda a csekket, de közben, mintha megállt volna az idő és egyetlen, kitágult pillanatba dermedt volna körülöttem minden. Az ajtó csapódására riadtam fel. Beugrottam a csereautóba, de előtte még kinyitottam a hátsó ajtót előtte. Sajnáltam, hogy nincs meg a Pontiac, amivel most felvághatnék. Halkan megköszönte az udvariasságomat, de láttam, hogy örül, hogy végre elhagyhatja ezt a koszos és olajtól bűzlő garázst, amivel kapcsolatban először támadt fel bennem ellenérzés.

Haza fuvaroztam őket. Az úton még mindig az apja vitte a szót, egyre jobban lovalta bele magát az ordas közhelyekbe. Először biztosított, hogy bennem megbízik, mert közeli ismerősei ajánlásával bírok, majd rátért a szokásos nyavalygásra, hogy manapság mennyire nem értenek a szerelők a kocsikhoz, és ehhez képest milyen drágán szervizelnek, hogy a mostani divat már nem törődik a célszerűséggel, csak a lóerőkkel, meg az alacsony fogyasztással, pedig ő egész életében arra törekedett, hogy az embereknek azt adja, amit szeretnének. Nem mondtam, hogy most lóerőt és sebességet szeretnének. A tükörből végig a lányát figyeltem, mit szól mindehhez, de nem tudtam leolvasni az arcáról semmit. Unott tekintettel bámult ki az ablakon, és amikor találkozott a tekintetünk az ovális visszapillantó tükörben, megeresztett egy halvány mosolyt, én meg úgy tettem, mintha nem venném észre, de közben megállt a vér az ereimben, és megint éreztem azt az idővel. Milyen érdekes, amit mond - szólaltam meg, hátha ezzel elterelem a figyelmét és beszáll a beszélgetésbe a lány is, de ő továbbra is hallgatott. Az apját nem érdekelte a benyögésem, és az sem, hogy egyet értek vele, pedig hát engem is a semmirekellők közé sorolt; ott folytatta, ahol abbahagyta.

Az autót egy óra alatt megjavítottam, de nem szórakoztatott, mint eddig minden szerelés. Nagy batár volt ez, éjfekete, hátul csapott farral, akár egy halottaskocsi. Inkább hajóra emlékeztetett, mintsem autóra, az úton is úgy közlekedett, mint egy hajó: méterekkel a kanyar előtt kezdted el tekerni a kormányt, hogy mire odaérsz, ahol fordulni szeretnél, megmozduljanak a kerekek. Nyugodtan szerelhettek volna rá vitorlát is, azzal sem tudott volna gyorsabban menni, olyan súlyos volt. Kiporszívóztam az üléseket és felpolíroztam a karosszériát, pedig azelőtt sohasem tettem ilyet, még a sajátom autómmal sem. A por - úgy éreztem - sportosabbá teszi a vasakat. Végül nem tudtam megállni, és átnéztem a kesztyűtartót, hátha találok valami személyes holmit. Egy női napszemüveget találtam, amit zsebre tettem, hogy legyen mit visszavinnem, és ezzel megalapozzam a találkozást.

Az övem csatja egy vágtázó lovat ábrázolt, ami a Mustang autók emblémája, a nyakláncomon pedig egy ágaskodó mént formáló medált hordtam, ami a Ferrari cég jelvényének kicsinyített másolata volt. Amikor az apja felhívott, hogy nem tud az autóért jönni, ingyen felajánlottam, hogy házhoz viszem. A cipőm úgy ragyogott, mint a frissen polírozott motorháztető. A bejáratnál egy ember, kezében slaggal, feltehetően a kertész, hátra irányított és elmagyarázta, hol találom a garázst. Most nem zavart, hogy láthatóan senki nem volt kíváncsi a megjavított autóra és nem dicsérte a munkámat. Lenyeltem a dühömet, a zsebemben megtapogattam a szemüvegtokot. Szép nagy ház volt, hátul messzire elnyúló kerttel, a tujákat még épp nem nyírták sakkfigura formájúra, de ezen sem lepődtem volna meg. A ház mögötti park közepén kis tó volt, nyílván dülledt szemű, hússzínű aranyhalak úszkáltak benne, mellette, a murvával borított út végében egy sor garázs, bennük különféle típusú autók. Még néhány táncoló kertitörpe hiányzott, hogy teljes legyen az összhang, ami a kertet illeti. Éppen kiszálltam a legszélső, tágas garázsban a csere autóm mellett, aminek az oldalán egy jól látható karcolás éktelenkedett, amikor valaki megjelent az ajtóban. A kocsit hozta?- kérdezte egy női hang. Nem volt időm válaszolni, és még mielőtt felocsúdhattam volna, pont a lábam elé esett a slusszkulcs. A miénket hagyja csak benne - mondta a hölgy, és becsukta maga mögött az ajtót. Néhány percet vártam, amíg csendesedik a vérem.

Aztán kiszálltam és egy jól irányzott köpéssel, mélyről felköhögött turhát helyeztem el a vezető felőli ajtó kilincsére. Már indítottam volna, amikor egy árny vetült a szélvédőre. A kertész volt az. Mi az, faszikám, nagy vagy ma? - kérdezte. Megeresztettem egy bájmosolyt, és a gázra léptem, fröcskölt a murva a kerekek alatt. Még láttam a visszapillantóban, ahogy egy fémcirokban végződő seprűvel integet. Kiérve az útra, letekertem az ablakot, hogy a hűs szélben kicsit lehűljön a felforrósodott arcom. Kár volt a gőzért, egyszer sem találkoztunk, a szemüveg is itt maradt a zsebemben. Szegénynek és elhagyatottnak éreztem magam, a műhelyt pedig egy koszos és olajtól bűzlő luknak, ahol ráadásul dolgoznom kellett egész nap. Mire hazaértem, valamennyire megnyugodtam, de elment a kedvem a szereléstől.

Megint péntek volt, és megint üresen állt a garázs; már hetek óta egyetlen autót sem hoztak be. A szemüvegtokot kitettem az asztalomra, és miközben egy pohár hideg szódát töltöttem magamnak, azon töprengtem, hogyan kellene illendő módon visszajuttatnom a gazdájának. Nem jutott semmi az eszembe. A házhoz nem akartam még egyszer visszamenni, elment a kedvem az ápolt pázsittól és mindattól, ami hozzá tartozik, de leginkább attól, hogy újra találkozzak a kertésszel, vagy az idős hölggyel, aki feltehetően a lány anyja volt. Láttam magamat, mikor becsöngetek, a kertész kijön a házból, rezzenéstelen arccal átveszi a csomagot, majd rövid úton elzavar a fenébe. Megvárhattam volna valahol a ház környékén, és odaadhattam volna úgy is. Még ez tűnt a legmegvalósíthatóbbnak. Egy ideig forgattam magamban a gondolatot, de aztán beláttam, hogy másról van szó. Ha meg akarom szerezni, legalább olyan jónak kell lennem, mint amilyen jó ő volt. Fel kell nőnöm hozzá, mint ahogy a vezetőnek is fel kell nőnie ahhoz, hogy egy Pontiacot vezessen, és sorra hívassa ki az utcai gyorsuló versenyre a többi felturbózott parasztverdát. Aztán verje meg őket egy száz méteres egyenesben, a piros lámpánál.

Úgy terveztem, ha összehúzom magam, és beindul az üzlet, hamarosan enyém lehet a Tűzmadár, és akkor semmi sem tarthat vissza, hogy felhívjam magamra a figyelmet. Már nem szerelőruhában jártam be, hirdetést adtam fel a környékbeli lapban: Vállalom mindenféle típus szakszerű szervizét, javítását és tuningolását. Szeretné, hogy autója jobban feküdje az utat? Hozza hozzám! Igény szerinti sportosítás, kipufogó csere és optikai tuning. Keressen fel, megbeszéljük! Egy óráig tartott, mire megfogalmaztam a hirdetés szövegét. Nem voltam rá büszke, de most pénz kellett és megrendelés. Terveim voltak. A Pontiacot ábrázoló posztert levettem az irodám faláról. Túlságosan ingerelt, nem volt még itt az idő, hogy a célra összpontosítsak. Apám asztalát kivittem, a rajta álló szódásüveget és borosflaskát is, ami a halála óta ugyanott állt. A hamutartóban még ott volt az utolsó elszívott cigarettájának csikkje - besöpörtem a többi felesleges kacattal együtt a szemetesbe. Változni akartam és változtatni. Már nem mondtam vissza a kisebb szereléseket sem, egyre lélektelenebb munkákat vállaltam: apró javításokat, karosszéria hibákat. Gépeket vásároltam, centíroztam és políroztam. Igény szerint, ahogy a hirdetési szövegben állt.

Egy kis mályvaszínű Fiattal jött be. Ahogy néztem, egyenesen a szalonból hozhatta hozzám, vagy a gyárból, ahol az alvázba beleütötték a nevét is, meg azt, hogy szeretettel apától. A rádiót akarta kicseréltetni. Napszemüveg volt rajta, le sem vette, úgy beszéltünk. Apám ugyan nem ajánlotta magát, de nekem szimpatikus volt. Meg közel is van. Kész lesz ma? - kérdezte mosolyogva. Ígértem, hogy igen, közben, mint régen, körbejártam az autót, és egy rongyba töröltem a kezem. Szép a színe - dicsértem, pedig úgy nézett ki, mintha egy divatos ruha és egy fénylő rúzs keresztezéséből született volna. Aprócska jószág volt, tipikus női autó. Hajtani nem lehetett, nehogy szétessen, az úton pedig úgy ment, mint egy gumikerekű babakocsi, a kanyarokban jobbra-ballra dülöngélve. Nyilván az érettségire kapta, vagy szülinapi ajándék volt apucitól. Lyukas garast sem adtam volna érte, pedig minden új volt rajta, a fénylő, tört fehér kárpit is elég mutatós volt a kamu gyűrődésekkel együtt. Jöjjön vissza egy óra múlva, vagy akár meg is várhatja. Végül is ráért, bevezettem hát az irodámba, mégse a műhelyben várakozzon. Feltekertem a légkondit, az asztalomról pedig lesöpörtem a cigaretta hamut. Nem kellet hellyel kínálni, magától beült a székembe, és elővett egy magazint a táskájából. Elkezdte olvasni - még mindig napszemüvegben. Nincs túl sötét? - kérdeztem - Ne oltsam fel a villanyt?

A szemüveg alatt megkeményedhetett a tekintette. Köszönöm, jól látok így is - mondta hidegen. Egy kávét esetleg? - kérdeztem újra. Mosolyogva ingatta a fejét, de nem válaszolt a kérdésemre, arra gondoltam, biztosan a bejáratnál felállított, omladozó automata vette el a kedvét. Visszamentem a műhelybe, és megvizsgáltam a játékszert egy kicsit közelebbről. A fontos helyeken kispórolták a jobb alkatrészeket, állítottam a futóművön, belőttem a fékeket, hogy valamennyire tudja kezelni a kanyarokban, ha esetleg valamiért sebességgel kell bevenni. De reméltem, hogy csak bevásárolni megy vele, vagy a sarki fagyizóba. A rádiót pedig bedobtam, bár semmivel sem volt jobb, mint ami eredetileg benne volt, viszont színben illet a kárpithoz. A napszemüveget hiába adom vissza, lehet, hogy nem is az övé - gondoltam. Kár a gőzért, de azért a mélyen felsliccelt szoknyája mély nyomokat hagyott bennem. Ezt most nem hagyhattam ki. Elképzeltem, hogyan fogom körbevezetni a megújult műhelyben, amit kifestettem; megállunk majd a gépek között, amelyeken sok a villogó fény, meg a nagy piros gomb. Magyarázom a szerelési technikáimat, emlékezetes eseteket idézek fel, és a végén benyitunk a műhely oldalsó szárnyába, a garázsba, ahol fehér lepellel letakarva áll a Pontiac, tűzpiros, áramvonalas karosszériája csillog a lámpafényben. Beültetem és beindítom a motort. A halk duruzsolás hirtelen vált hangosra, a motor kipörgeti a hátsó kerekeket, ahogy a fordulatszám mutató fellendül az utolsó harmadba. Sorra hagyjuk le az autókat. Vagy lehet, hogy ki sem kell állnom a garázsból, az autó első látásra leveszi a lábáról.

Kár, hogy nem volt meg a Pontiac, még a fele pénzt sem tudtam rá összegyűjteni. A műhely felújítására sem volt elég pénzem, a gépeket pedig sorra eladtam, amikor elkezdtek csökkeni a megrendelések, és hirtelen lement a használt autók ára. Ahogy szereltem és matattam a régről ismerős alkatrészek között, felidéződtek az emlékeim. Apámat láttam a régi műhelyben, szakértelemmel magyarázott nekem, könyékig olajos kézzel nyúlt be a motorházba, én pedig áhítattal figyeltem minden szavát, mozdulatát. Akkor még nem elektronikával, meg a sok egyéb kütyüvel pakolták teli az autókat. Gondolkodni kellett, közben a tapasztalataidra hagyatkozni. Ha megtalálod a hibát, azt csak a te érdemed, és nem a gépeké - hallottam apám hangján. Kellett tehetség is, nem csak a szereléshez, a jó vezetőt is megbecsülték. Mindez a múlté. Ma már az elektronikák és a fedélzeti számítógépek olyan biztonságot adnak, aminek védőernyőjéből csak a legnagyobb hibákkal, és a legelvetemültebb félrenyúlásokkal lehet kibújni. Néztem ezt a kicsinek is ormótlan autót, a rengeteg felesleges extra kényelmi felszereltséget, és nem értettem a világot. Sehogy sem fért a fejembe, hogyan illik össze ez a nő az autójával. Igazság szerint egyetlen autóban engedtem volna beülni: a Pontiacba. Abba, amit én vezetek. Apámék még közel voltak a vasakhoz, és azok is közel voltak hozzájuk. Az autóért dolgoztak, nem a vezetőért. A vezetőnek aztán jól résen kellett lennie, érezni kellett az autót, vasmarokkal szorítani a karosszéria és a futómű gyeplőjét, ha ő akart lenni a leggyorsabb, úgy, hogy közben azért életben is marad.

Ez volt a kihívás. Olyan autókat építeni, amivel te lehetsz a leggyorsabb, ha te vagy a legjobb vezető. Ezért szerettem a Pontiacot, mert szabadságot adott és hatalmat. Olyan motort szereltek bele, ami egy jóval nagyobb vastömeget is képes volt 200 mérföldes sebességgel belegyalulni a betonba. Ezt az erőt tartottad pórázon és engedted szabadon, ami egyben át is áramlott beléd, feltéve, ha jó voltál és kiválasztott magának a sors, hogy gazdagodj a Tűzmadárral. A száguldásban nem csak a sebesség tudata a lenyűgöző, hanem a felszabadultság, amit okoz, a határok átlépésével egy olyan szabadságot vásárolsz magadnak, amely egyben hatalom is: miközben repesztesz az úton, sorra hagyod magad mögött a többieket, egyedül vagy, de magányod egyszerre élvezet is, a többieknél különbbé tesz. Ezt a hatalmat gyakorolta fölöttem ez a pompás nő, és ezt a hatalmat gyakorolták fölöttem a vasak is. Hálát adhattam volna, hogy a közelükben lehetek, de egyik sem volt számomra megközelíthető. Kimásztam a kocsi alól, végeztem, de még nem tudtam, mit fogok tenni. Ő a magazint lapozgatta, és a lábait keresztezte, ahogy láttam innen, mélyen unatkozott. Letelt az időm. Elfogott a düh és a kétségbeesés. Nem lehetett meg a Pontiacom, ezért nem lehet soha ilyen nőm. Nem voltam elég jó hozzájuk. Apám emlékéből éltem még mindig. S amíg a veszteség tudata áramlott belém megcsomósítva a véremet, visszamásztam a kocsi alá. Egyetlen mozdulat volt csupán átvágni a fék tengelyhez érkező vékony csövet. Keveset kértem. Legyen most a vendégem - mondtam. Gyanútlanul elfogadta. Ajándék lesz a halál, gondoltam, és megtöröltem a kezem a rongyba.